Amikor az ember közeledik a százhoz (kilóban mindenképpen, bár néha úgy érzem, korban is), minden kis meglepetés hatványozott boldogságot jelenthet. Ezért is néztem döbbenten a telefonomat, midőn néhány héttel ezelőtt kiírta, hogy az aznapra rendelt 4 (nem, nem negyven, nem tizennégy, hanem négy!) kilométeremet 5.13-as percátlaggal hoztam le. Ha 6.13, számomra az is földöntúli siker, na de így?
Azóta is foglalkoztat, mi történhetett, bár kétségtelenül másféle volt az a futás, mint általában szokott lenni.
A legkézenfekvőbb megoldás, hogy elromlott a telefon, kamu időt mért – de sem addig, sem azóta nem hozott ki ilyen meglepő időeredményt.
Meglehet, a rekortánnak is volt némi szerepe sajátos világcsúcsomban. Évtizedek óta nem láttam közelről atlétikai pályát – most igen, persze nagy szerénységgel csak a nyolcasra, a külsőre mertem rámenni, na de mégis mennyivel más stabil talajon futni, mint amikor pocsolyákat kell átugrálni, kátyúkat kikerülni.
Mégis, azt mondanám, a legfontosabb összetevő nem más volt, mint a bemelegítés. Gyanítom, sokan vagyunk úgy, hogy ezt a szót hírből sem ismerjük.
Az 5.13-as időt azóta sem tudtam megközelíteni, lehet, azért, mert megint útszélen, egyedül futok. Így legalább nem fenyeget az a veszély, hogy a gyerkőc a négy kilométer alatt újra két teljes kört verjen rám.