Különös frigy: Kék banán a Német púppal

A sportfunkcionárius-újságíró Barcs korában nem a pénz határozta meg a játék minőségét – illetve az, csak nem „úgy”. A múlt század első évtizedeiben elsősorban ott fejlődött igazán a játék, ott vált nemzetközi, később világszínvonalúvá az öreg kontinensen (a Brit-szigeteket most hagyjuk figyelmen kívül), ahol kevésbé volt mit a tejbe aprítaniuk az embereknek.

Azaz: elsősorban Európa szívében, Közép-Európában – az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Ahol az osztrákok és a magyarok mellett csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok, szlovének, horvátok, szerbek, románok és olaszok éltek egymással hol békében, hol békétlenségben.

A DUNA MENTIEK, AVAGY EURÓPA URAI

A kontinens nyugati feléhez képest rosszabb szociális (gazdasági) körülmények és a nemzetiségi rivalizálás egyedi futballkultúrát generált, megteremtve a Duna menti futballiskolát (amelybe a földrajzi távolság ellenére, a monarchikus rokonság okán Olaszországot is beleértjük, Németországot viszont nem). A futball szerepe és nívója a Monarchia felbomlását (1918) követően sem változott a térségben, sőt. Budapest szegény gyerekei például naphosszat fociztak a főváros grundjain, minőségileg és mennyiségileg is rendkívüli utánpótlásbázist biztosítva labdarúgásunknak.

Az Aranycsapat korosztályának tagjai lurkóként (a harmincas években) a legvisszafogottabb becslések szerint is hatszor (!) több időt töltöttek futballal, mint a jelenlegi magyar labdarúgó-élvonal játékosai serdülőkoruk eléréséig (lásd barcsi axióma), ami az egyik, de éppen elég magyarázat a két „futballvilág” közti szignifikáns különbségre...

Az évszázad első felét, a futball modern kora előtti időszakot ennek megfelelően Közép-Európa uralta a Brit-szigetek nélküli öreg földrészen: Olaszország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. Nem véletlen, hogy e térségben indultak el 1927-ben a sokak által a BEK/BL „előfutárának” tartott Közép-európai Kupa, a híres-neves KK küzdelmei, valamint ugyanebben az évben rajtolt az ős Eb, az ugyancsak e régió válogatottjai számára kiírt Gerö–Svehla-kupa – másképpen Európa-kupa – is (amelyet az Aranycsapat 1953-ban meg is nyert).

Mindebből következik, hogy a BEK 1955-ös indulásáig rendezett világbajnokságokon – a két „csonka" vb (1930, 1950) kivételével – a Duna mentiek domináltak. A lehetséges kilenc medáliából hatot ők szereztek, miközben kétszer (1934-ben és 1938-ban is az olaszok révén, előbb a csehszlovákok, majd a magyarok ellenében) a tornát is megnyerték. Csupán 1954-ben nem lett övék (pontosabban: a miénk) a vb-arany.

Az ötvenes évek második felétől azonban új idők köszöntöttek Európa – és a világ – labdarúgására…

CENTRUMORSZÁGOK A CENTRUMBAN

A többek között francia kezdeményezésre megalapított Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) francia kezdeményezésre elindította az első összeurópai klubtornát, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, és ugyancsak francia javaslatra életre hívta az első összeurópai válogatott tornát, az 1964-es, második fináléig Európai Nemzetek Kupája néven futó Európa-bajnokságot is.

Az új korszakban – ha kezdetben még nem is annyira, de a későbbiekben már annál inkább – a pénz határozott meg mindent. A fejlődés jelei ezúttal nem ott mutatkoztak, ahol kevesebb volt belőle, hanem ott, ahol dúskáltak benne. A demokratikus berendezkedésű úgynevezett jóléti államokban, amelyeket elsőként érintett meg utóbb – Krausz Tamás történész megfogalmazása szerint – „a mindenható piac, a jótékony szabad kereskedelem hayeki utópiája”, amely „a nemzeti labdarúgást (…) globális labdarúgássá, tisztán üzleti alapon álló egyetemes szórakoztatóiparrá transzformálta”.

Ugyancsak a Krausz–Mitrovits szerkesztő páros által jegyzett A játék hatalma: futball–pénz–politika című kötetből való az alábbi idézet: „A futball – akárcsak bármely más iparág – a centrumországokban működik a 'fejlett kapitalizmus' törvényei szerint. (...) Mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban.”

Nincs abban tehát semmi meglepő, tesszük hozzá már mi, hogy Európából csak a felsorolt „futballcentrumországok” közül érkező válogatottak nyertek labdarúgó-világbajnokságot (összesen tízet), az idén speciel Spanyolország révén. Fölényük, mint említettük, az ötvenes évek második felétől szembetűnő igazán – a II. világháború előtt és az után is még rövid ideig virágzó dunai futballiskola kárára.

1958-tól ugyanis, ha kivesszük az egykor e futballrégióhoz sorolt olaszok öt érmét, a Duna mentiek mindössze két dobogós helyet tudtak felmutatni a vb-ken – 1962-ben a második Csehszlovákia, 1998-ban a harmadik Horvátország jóvoltából –, pedig összesen 42-szer állhattak volna pódiumra… (A dunai futballiskolát tágabban értelmezve idesorolhatjuk még a lengyelek két bronzát is 1974-ből és 1982-ből, de ezzel is csak négy vb-éremnél járunk a lehetséges 42-ből.)

A STEAUA MEGSZAKÍTJA A SZÉRIÁT

Még mielőtt túl messzire kanyarodnánk, lépjünk végre rá golyóbisunk legrangosabb klubszintű futballeseménye, a BEK és a jogutód, az UEFA Bajnokok Ligája arannyal kikövezett ösvényére!

A most szeptemberben 55 éves sorozatot eredetileg Európa bajnokcsapatai számára találták ki, a kilencvenes évek elején átstrukturálták (a teljes egészében egyenes kieséses rendszert a csoportkörös szisztéma váltotta fel), 1992 őszén BEK-ről BL-re keresztelték, s 1997-től olyképpen módosítottak a versenykiírásán, hogy a bajnokságok ezüstérmeseinek is adtak már rajtengedélyt (később egyes hátrébb végzett együtteseknek is).

Az első öt kiírást a Real Madrid, az első hetet csak ibériai alakulat, az első 11-et pedig kizárólag dél-európai (spanyol, portugál, olasz) gárda nyerte meg – csupán három nagyváros „színeit”, Madridén kívül Lisszabonét és Milánóét képviselve. Harminc évig kizárólag nyugat-európai együttesek hódították el a díszes trófeát, a hosszú szériát a bukaresti Steaua szakította meg 1986-ban.

Azóta sem változtak az erőviszonyok: az utóbbi 24 évben a győztesek közül csupán egyetlen egylet jött a hajdani keleti (szocialista) blokkból (1991, Crvena zvezda), a többi címvédő egytől egyig nyugati volt. S, figyelem, ezek közül is csaknem mindegyik az ún. centrumországokból került ki!

A centrumországok határait is szűkebbre szabhatjuk azonban, ha a közgazdaságtanból és a gazdaságföldrajzból kölcsönvesszük a Kék banán és a Német púp fogalmát.

PÉNZ ÉS SIKER, PÉNZ ÉS FOCISULI

Kék banán? Német púp? A fogalmak tisztázása végett először is „nyissuk ki" mindenki szabad enciklopédiáját, a Wikipédiát: „A Kék banán (Blue Banana) egy nem folytonos városiasodott övezet Nyugat-Európában, amely nagyjából Birminghamtől Milánóig  ível.

Ez az ív (amelynek alakjáról a banán nevet kapta) lefedi többek között Londont, Amszterdamot, Rotterdamot, Brüsszelt, Antwerpent, a Ruhr-vidéket, Kölnt, Frankfurtot, Luxemburgot, Stuttgartot, Strasbourgot, Zürichet, Torinót, Milánót és Genovát.

A terület a világ egyik legnagyobb koncentrációját mutatja lakosság, tőke és ipar tekintetében. A kék jelző pedig onnan ered, hogy az első térképen kékre színezte a fogalmat 1989-ben megalkotó francia geográfuscsapat.” Világos.

A Német púp e „kék íven” helyezkedik el – értelemszerűen Németországban.

Noha Európa összlakosságának (kevesebb mint 800 millió fő) alig 12 százaléka (mintegy 90 millió fő) él csak a Kék banánban, a terület hatalmas gazdasági-pénzügyi részesedéssel bír a kontinensen.

Hát ha még kiegészítjük a többek között Hamburgot, Münchent és Bécset is magába foglaló Német púppal! Nem véletlen, hogy a nagy futballklubok többsége is Európa e gazdaságilag és iparilag is rendkívül fejlett régiójában működik – s nyeri közben a BEK-eket, BL-eket.

1955 óta ugyanaz a nóta: ahol pénz van, ott van siker. De nem csak siker: az elit klubok saját fociakadémiájukon újabb és újabb generációkat felnevelve megfelelő utánpótlást biztosítottak első csapatuk számára. Így ment ez hosszú évtizedekig, mígnem (a kilencvenes évek elején) az Európai Labdarúgó-szövetség liberalizálta a munkaerőpiacot, azóta egy csapatban 11 külföldi is pályára léphet egyszerre – az elit klubok hamarjában rájöttek: nem feltétlenül kell „bíbelődni” az ifjabb korosztályokkal.

Ennek momentán a külföldi játékosokat klubszinten (Premier League) nagy előszeretettel foglalkoztató angolok isszák a levét, legújabb, dél-afrikai vb-kudarcuk után döbbenve rá, hogy kimerültek emberanyag-tartalékjaik. (Bezzeg a németeknél!)

A pénzzel vásárolt siker amúgy nem új keletű. A világ egyik, ha nem a leghíresebb labdarúgóklubja, a Real Madrid is a sok, sok pénznek köszönhetően építette fel magát, s aratta sorban BEK-győzelmeit az ötvenes évek végén, nemigen törődve még a fiatalok kinevelésével (lásd lentebb).

Az örök rivális Barcelona is hasonló utat járt be, azzal a különbséggel, hogy csak később kezdett el nyerni (1992, 2006, 2009) az első számú kupasorozatban.

Tudjuk, ennek is megvolt a böjtje: a klubszinten óriási diadalokat arató spanyolok csupán 2010-ben szerezték meg első felnőtt-világbajnoki címüket, egyszersmind első felnőtt-vb-érmüket!

Nem lehet nem észrevenni: elsősorban annak köszönhetően, hogy az évszázad utolsó évtizedeiben „ráfeküdtek” az utánpótlás-nevelésre, egyre-másra nyerve a különböző korosztályok különböző U-tornáin.

A portugálok a durván három évtizeddel a „gyarmatokról megerősített” Benfica két BEK-elsősége (1961, 1962) után feltűnt Aranygenerációjuktól remélték első felnőtt-vb-aranyérmüket. Hiába. Talán majd Cristiano Ronaldóval és társaival. Vagy velük sem...