A különböző futballklubok identitása és kultúrája már a XX. század elejétől jól elhatárolható egymástól, elsősorban széles értelemben vett klientúrájuk (szurkolótáboruk, szponzoraik, játékosaik) révén.

A Real Madrid már az ötvenes években is Európa kiemelkedő sztárcsapatának számított mind a játéktudás, mind a klubfilozófia szempontjából. Az első öt BEK-sorozat (a Bajnokok Ligája elődje) kiírását nemcsak hogy megnyerték, de Santiago Bernabéu elnöksége alatt olyan, nemzetközi sztárokból felépülő, korszakos együttes formálódott, amely azóta is egyetemes zsinórmértékként szolgál az egylet számára. Di Stéfano, Gento, José Santamaría, Raymond Kopa vagy Puskás Ferenc neve fémjelezte az első „galaktikus" korszakot.

A vezetőség az infrastrukturális beruházásokon sem spórolt. Felépítették Európa egyik legnagyobb stadionját, amelyet 1955-ben Bernabéu klubelnökről neveztek el, és a Ciudad Deportivát, amely a csapat minden igényt kielégítő edzőkomplexuma volt. A futball-szótárakban a Real Madrid máig az elegancia, a pompa és a fényűzés szinonimája – ahogy az egy királyi egyesülettől elvárható.

A futballcsapatok társadalmi pozíciói gyakran megjelennek játékmódjukban is; a Real Madridnál ez a folyamat a 2000-es évekre odáig vezetett, hogy ma már nem elég egyszerűen nyerni, de a kupákat sziporkázó játékkal, az aktuális világsztárok felsorakoztatásával kell – kellene – begyűjteni.

A jelenség elhatalmasodásában meghatározó szerepe volt a klub felépítésének és működésének, tekintve, hogy az elnököt a pártoló tagok (socios) választják, ők pedig sokszor a nevek bűvöletében élnek – az utóbbi évtized elnökválasztási kampányai rendre világsztárok leigazolására épültek.

Lorenzo Sanz elnöksége alatt hiába szerzett – több mint negyven év után – két újabb BL-trófeát a csapat (1998, 2000), Florentino Pérez sikeres kampányt épített fel, melynek csúcsán Luís Figo megszerzése állt, és ezzel kezdetét vette a Real Madrid újabb galaktikus korszaka. Igaz, már korábban is voltak erre utaló jelek, hiszen Sanz saját pénzét sem sajnálta Davor Suker és Predrag Mijatovics szerződtetésére.

Pérez viszont még tovább ment. 460 millió euróért eladta a klub edzőközpontját, és a befolyó pénz töredékéből épített újat, a fennmaradó összegből pedig stabilizálta a klub ingatag pénzügyi hátterét, és elnöksége minden évében újabb és újabb világsztárt szerződtetett. Figo után sorrendben Zinedine Zidane (2001, 46 millió euró), Ronaldo (2002, 30 m euró), David Beckham (25 m euró) majd egy újabb aranylabdás, Michael Owen (2004, 8 m euró + Antonio Nunez játékjoga) érkezett. 

Kezdetben úgy tűnt, a sajátos rendszer beválik. 2001-ben bajnokságot, egy évvel később BL-t, majd 2003-ban újabb bajnokságot ünnepelhetett a Real, mégpedig Vicente del Bosque-val a kispadon. Talán ő volt az utolsó edző, aki képesnek bizonyult megfelelő összhangot kialakítani a „galaktikusok" és csapat vízhordói között, és aki nem volt hajlandó a vezetőség kénye-kedve szerint összeállítani a gárdát.

Kirúgása sokkszerűen hatott.  A háttérben „politikai" okok álltak, ugyanis a vezetőedző és néhány játékosa (Fernando Hierro, Fernando Morientes és Steve McManaman) alaposan összerúgta a port Pérez elnökkel, mégpedig a csapat motorja, Claude Makelele fizetésemelésének kapcsán, pedig ekkorra már a védekező középpályások szerepe jócskán felértékelődött. De nem Madridban. Az elnök hajthatatlannak bizonyult, így mind del Bosque, mind a négy említett játékos távozott a klubtól. Érkezett viszont Beckham, illetve Carlos Quieroz, aki előtte a Manchester United segédedzői posztját töltötte be – ideális báb volt az elnökség kezében.

Beckham leigazolását elsősorban a klub gazdasági modellje indokolta, a még tovább növekvő marketingérték segítségével a Real Madrid jelentős szeletet kanyarított ki az ázsiai piacból, és 2005–2006-ra megelőzte a Manchester Unitedet a leggazdagabb klubok bevételi listáján. A várt sportsikerek viszont elmaradtak, az eredményesség a márkanév áldozatává vált. Ezt példázza az is, hogy a két jobbszélső, Beckham és Figo sokszor nem tudott a megszokott posztján játszani, együttes szerepeltetésüknek viszont a csapat itta meg a levét. Immár a sztárok kötelező jelenléte szabta meg, és kötötte gúzsba a játékrendszert.

Vicente del Bosque távozása után a leszereplő edzők egymásnak adták a kilincset. Carlos Queiroz, José Antonio Camacho, Mariano García Remón, Vanderlei Luxemburgo és Juan Ramón López Caro egyaránt csúfos kudarcot vallott, ezen időszak alatt (2003–2006) a klub gyakorlatilag nem nyert semmit. A korszak végét Pérez lemondása jelentette, aki az Arsenal elleni BL-kiesés után állt fel az elnöki székből.

Fabio Capello ellentmondást nem tűrő karakterére és precíziós munkájára volt szükség ahhoz, hogy a klub feltámadjon poraiból. Don Fabio racionális irányelvek szerint vezette csapatát, aminek újabb bajnoki cím lett az eredménye (2007), de a Real nem tanult a múlt hibáiból, és a látványos játék elmaradása miatt az olasz mestert is elbocsátották.

Utódja a klub korábbi játékosa, Bernd Schuster lett, aki szakított Capello pragmatikus stílusával. A Real ismét szárnyalni kezdett, és spanyol rekordot jelentő 85 ponttal védte meg bajnoki címét, ráadásként a Spanyol Szuperkupát is elhódítva. Egy fél szezonnal később, 2008 decemberében azonban neki is mennie kellett, miután nyíltan beszélt arról, hogy együttesének nincs esélye megnyerni a közelgő El Clásicót a Barcelona ellen. A vereséget (0–2) már Juande Ramos könyvelte el, és később hiába épített fel egy 17 meccsből 49 pontot hozó szériát, a tavaszi „visszavágón" hatalmas verést kaptak (2–6) a Barcelonától hazai pályán, amit erős lejtmenet követett, végül esélyük sem volt a bajnoki címre. Lejáró szerződését nem hosszabbították meg, Manuel Pellegrini váltotta. Eközben változás történt az elnöki székben is, Ramón Calderón korrupciós ügyekbe keveredett, és fanfárok közt tért vissza Florentino Pérez, a „galaktikus lét” atyja, hogy ismét felborítsa az átigazolási piacot.

A harmadik korszak kezdetét Kaká (65 m euró), Cristiano Ronaldo (94 m euró), Karim Benzema (35 m euró) és Xabi Alonso (34 m euró) leigazolása jelezte, de számos további játékos is bekerült a keretbe (Raúl Albiol, Ezequiel Garay, Esteban Granero), tehát ismét új csapatot kellett építeni – mint szinte minden évben.

A bajnokságban idén sem mutatkozott nagyobb probléma, a Real vezeti a tabellát, de az évek óta szisztematikus munkával épített Lyon sokadjára fricskázta meg a galaktikusokat, a Madrid pedig óriási médiavisszhang mellett ismét a nyolcaddöntőben esett ki a BL-ből – immár zsinórban hatodszor.

A sorozatos kudarcok okai megegyeznek. A türelmetlenség, a kapkodás, az edzőváltások garmadája (Pellegrini a nyolcadik szakvezető öt szezon alatt), a taktikai kiforratlanság, a marketingszempontokra alapozott átigazolási politika, a túlzott elvárások (eredményesség ÉS szemet gyönyörködtető játék), a mesterségesen szított médiaérdeklődés, valamint a szervezett védekezés fontosságának elhanyagolása együttesen vezetett oda, hogy a Real Madrid 2002 óta nem tényező az európai kupaporondon. Emellett az is említést érdemel, hogy a hazai bajnokság egyre kevésbé állítja kihívás elé a csapatot, a Barcelonával karöltve átgázolnak a mezőnyön.

A klub egy évtizede sokkal inkább egyéni és kollektív identitáselemek, és nem pedig sportszakmai szempontok mentén szövődik. Samuel Eto'o, Morientes, Owen, Walter Samuel, Makelele, a szinte ikonnak számító Hierro, Sneijder, Robben, del Bosque vagy Capello kikényszerített távozása morális válságról, általános értékvesztésről tanúskodik. Az alázat, a koncepciózus munka, az értékek megbecsülése, a csapategység mind olyan erény, melyet sem sportoló, sem sportklub nem nélkülözhet. Madridban mégis a megalománia az úr.

Ennek eredménye, hogy a Harvard Egyetem tanulmánya szerint a Real Madrid – mint sportvállalkozás – a világ 20 legfontosabb és legismertebb márkaneve között van.

287 millió szurkolóját viszont minden bizonnyal jobban érdekli az UEFA ranglistája. Az pedig azt mutatja, hogy a Real Madrid – mint klubcsapat – jövőre is a második kalapból várhatja a BL-sorsolást.