Filippo Inzaghi életrajza

FILIPPO INZAGHI
Született: Piacenza, 1973. augusztus 9.
Állampolgársága: olasz
Posztja: csatár
Magassága/testsúlya: 181 cm/74 kg
Válogatott mérkôzései/góljai száma: 57/25
Klubjai: Piacenza (1991–92), Leffe (1992–93), Verona (1993–94), Piacenza (1994–95), Parma (1995–96), Atalanta (1996–97), Juventus (1997–2001), Milan (2001–2012)
Legnagyobb sikerei: Serie B bajnoka (1995), BL-győztes (2003, 2007), Európai Szuperkupa-győztes (2003, 2007), olasz bajnok (1998, 2004, 2011), Olasz Kupa-győztes (2003), Olasz Szuperkupa-győztes (1997, 2011), Intertotó-kupa-győztes (1999), Világkupa-győztes (2007), U21-es Európa-bajnok (1994), világbajnok (2006), Eb-ezüstérmes (2000), vb-résztvevő (1998, 2002) olasz gólkirály (1997), az év fiatal játékosa a Serie A-ban (1997), legjobb olasz és a legjobb milanos gólszerző az európai kupákban
"Az az ember valahol a leshatáron született." (Sir Alex Ferguson)

A kis Pippo egy apró falucskában, Plaisancéban nőtt fel, s első komoly klubja a másodosztályú Piacenza volt. Itt 1992-ben, 18 éves korában mutatkozhatott be a nagyok között, de mivel egy év alatt csak két alkalommal lépett pályára, kölcsönadták a 3. ligás Leffének, ahol 13 gólt lőtt - vigyázat, arrafelé ez nem balszerencsés szám, éppen ellenkezőleg, ezért is ez a mezszáma pl. Nestának! Szerencséje is volt a támadónak, mert edzőjét hívta a második ligás Verona, s a kis Pippo is követte Mutti mestert. A gyönyörű városban fantasztikusan mutatkozott be: első nyolc mérkőzésén hatszor köszönt be az ellenfeleknek az érettségijén megbukó legény, s a szezont újfent 13-mal fejezte be. Nevelőegyesülete, a Piacenza felülbírálta korábbi álláspontját és visszavásárolta Pippót, aki szeretett klubját a Serie A-ba segítette 15 góljával, éppen annyiszor talált be, mint csatártársa, a nagy karriert be nem futó Piovani. Nyáron újra költözhetett Inzaghi: elhagyta a Piacenzát az akkoriban fénykorát élő Parma hívására. Az olasz utánpótlás-válogatottba is bekerült, s lett velük U21-es Európa-bajnok, aki ekkor kötött az edzőtáborokban örök barátságot a másik korszakos csatárzsenivel, Vierivel.

Az Atalanta ellen mutatkozott be a legfelsőbb osztályban, s egy olyan remek gárdában borzolta az ellen kedélyét, ahol a Buffon védett, előtte Fernando Couto, Cannavaro, Apolloni, Minotti, Ferrante, Benarrivo, di Chiara védekezett, a passzokat középpályáról Dino Baggio, Crippa, Pin, Sensini és Brambilla adta, elöl pedig az Asprilla-Zola-Stoicskov-trió volt az úr. Nem is csoda, hogy Pippo csak ritkán volt a kezdő tagja, s mindössze két gólt ért el a szezonban (a Piacenza és a Bari ellen), s főként csereként lépett pályára, ráadásul a szezon második felére eltörte lábát is. A következő évre nem is marasztalta őt Nevio Scala mester, így hősünk az Atalantába került. A kék-feketéknél végre bizonyított: SuperPippo óriási meglepetésre 24 góljával gólkirály lett, a kiscsapat pedig a 10. helyen végzett, de nélküle talán még ki is esett volna, hiszen az öszszes gól több mint fele (24) fűződött az ő nevéhez. Nagyon sok gólpasszt kapott Gianluigi Lentinitől, aki akkoriban került a kék-feketékhez a Milantól, s valaha a világ legdrágább játékosa volt (még a pápa is felemelte szavát a 25 millió akkori dolláros transzfer ellen!). Tehetséges fiatalok alkották a keretet: csatártársa Federico Magallanes volt, akit a szezon után a Real Madrid vett meg, s atalantai volt akkor Domenic Morfeo is, akit az Inter; Mirkovics, akit a Juve csábított el később.

Ő is követte a többiek példáját, az akkoriban Baggio, Ravanelli, Vieri és Vialli távozásával alapos vérfrissítésen átesett Juve igazolta le 15 millió euróért - ki mást is választottak volna pótlásukra, mint a Serie A gólkirályát? Pippo társa az uru Fonseca és Del Piero lett, mögöttük pedig Zidane adta a passzokat, a cserecsatárok pedig Nicola Amoruso és Zalayeta voltak. Amikor megvette a Juventus, sokan mondták, a "zebrák” kidobták a pénzt az ablakon, mert Inzaghi ugyanolyan "egyszezonos” csillag lesz, amilyen Igor Protti volt az előző idényben. Szó mi szó, a nem éppen faltörő kos alkatú, hirtelen feltűnt csatárról valóban elképzelhető volt, hogy a Bari társgólkirályának sorsára jut. De hamarosan a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott 1997-ben - a brazilok ellen -, s első szezonjában a Juvéval bajnok, a góllövőlistán pedig a 7. lett. Nyáron ott volt a '98-as VB-n is, ahol csak di Biagio kapufán landolt 11-esének "köszönhették", hogy nem verték ki a későbbi győztes franciákat. A következő években 15 (ráadásul a BL-elődöntőben 10 perc alatt kettőt vágott Schmeichelnek) ill. 11 gólt ért el, láthattuk őt a 2000-es EB-n is, ahol ezüstig jutottak. A zebráknál viszont ingataggá vált helyzete: egyrészt önző játéka miatt összeveszett a torinói kiskirállyal, Del Pieróval, másrészt 2001-re Trezeguet kiszorította őt a csapatból. Sokan kritizálták amiatt is, hogy gyakran inkább elesik tizenegyesre játszva, mintsem hogy a labdára koncentrálna.

Akkoriban Ancelotti volt torinói edzője, aki menesztése után vitte Pippót magával a Milanba: a vörösök 2001-ben 40 millió eurót és Christian Zenoni játékjogát adták a gólvadászért! A Milanban alaposan magára talált, nagyon fekszik neki Ancelotti mester főleg védekezésre és váratlan ellentámadásokra épülő játéka, s állandóan a lesvonalon várakozik a megszerzett labdák megjátszására. Két év alatt minden második bajnokiján gólt lőtt, a 2002-es VB-selejtezőkön hat mérkőzésén hétszer talált be; de élete formáját 2003-ban hozta, amikor 16 BL-összecsapáson 12 gólt lőve talán ő tette a legtöbbet a vörösök BL-címéhez. Ott volt az EURO2004 selejtezőin is, sőt, a szerbek elleni idegenbeli meccsen lőtt gólja a továbbjutást jelentette! 2003 végén beütött a krach: súlyosan megsérült (akárcsak a 2002-es VB előtt), s bár reméltük hogy a nyári kontinenstornára újra a régi lesz, de végül Trapattoni mester nem merte magával vinni a nem teljesen egészséges Pippót Portugáliába.

Az eredmény ismert, az olaszok támadójátékát azóta is tanítják elrettentésképpen... Ráadásul ősz szezon elején ismét súlyosan megsérült már többször műtött térde, emiatt egy évet ki kellett hagynia, de én a legrosszabbtól félek - soha többé nem látjuk őt már teljesen egészségesen játszani...
Januárban térhetett vissza a pályára a az Udinese elleni Olasz Kupa negyeddöntőben, de olyan szerencsétlenül ütközött egykori juvés csapattársával, a portás Morgan De Sanctisszal, hogy eltörött a csatár karja! A 27. fordulóban térhetett vissza Pippo a pályákra s nyárra a hírek szerint 100%-osan fitt lett a támadó, de a szokásos idény előtti amerikai túrát kihagyta, hogy otthol készüljön fel karrierje egyik utolsó idényére. 2005-06-os idénye igencsak furcsára sikeredett: felépülése után végre régi fényében tündökölve 22 bajnokin 12 gólt lőtt, a BL-ben öt mérkőzés alatt négyet. Javuló formáját látva régi ismerőse, Lippi magával vitte őt a németországi világbajnokságra, noha a támadó egyetlen selejtezőn sem lépett pályára, sőt, utoljára 2004-ben postázott számára meghívót a szövetség.

Ám a torna nem Inzaghiról szólt, az olaszok aranyérme ellenére sem, hiszen Pippo mindössze egyetlen mérkőzésen szerepelt, a csehek elleni csoportrangadón. Csereként állt be, kihagyott két helyzetet majd lőtt egy csodaszép gólt - s ezzel búcsúzott is a válogatottól. Időközben klubcsapatában több mint 30%-os "gólérzékenysége" ellenére is nehéz helyzetbe került, hiszen a fiatal, filigrán Gilardino mellé érkezett a zsíros Ronaldo is, így hősük alaphelyzetben bizony csak a kispadon kapott helyet. Egészen 2012 nyaráig, amikor ezredik sérülése után vissza kellett vonulnia, hogy edzőként dolgozzon a továbbiakban a Milanban.

Öccse, Simone is profi labdarúgó volt a Lazióban, s 1999-ben, az angolok ellen együtt léphettek pályára a válogatottban! Az őket megelőző páros is kapcsolódik a Milanhoz, hiszen Franco és Beppe Baresi voltak közvetlen elődeik ebben a műfajban.