Egy szürke (?) eminenciás

Néhány hete olyat látott a XIX. században épült, híres amszterdami hangversenyterem, a Concertgebouw, mint még soha. Egy kedd este limuzinok kezdtek gyülekezni a bejárat előtt, ámde szmokingos urak és estélyis hölgyek helyett hétköznapi ruhás férfiak bújtak elő, táskákkal a vállukon, s ami a legmeglepőbb: bementek a patinás épületbe focizni egyet. (És még a portást sem kellett ártalmatlanná tenniük az abszurd ötlet megvalósításához.) Bő másfél évtized futballsztárjai gyűltek össze, olyasvalakinek a tiszteletére, aki ugyan több-kevesebb ideig mindanynyiukkal együtt játszott valaha, maga sohasem tartozott a sztárok közé. Az Aron Winterhez – merthogy őt köszöntötték – hasonló figurákat szokás szürke eminenciásnak, rosszabb esetben zongoracipelőnek nevezni, bármit is jelentsen ez.
Hogy valójában Winter mennyire fontos, társai által is elismert játékos volt, jól mutatja, kik voltak ott a díszes társaságban, jól megérdemelt nyári vakációjukat megszakítva. A teljesség igénye nélkül: Johan Cruyff és a holland edzők doyenje, Rinus Michels mellett eljött Marco van Basten, Danny Blind, Giuseppe Signori, Roberto Di Matteo, Paul Ince, Jocelyn Angloma, Patrick Kluivert, Pierre van Hooijdonk, Frank de Boer, Clarence Seedorf és Ronaldo, nem beszélve a Holland Opera kórusáról, bár ennek tagjai a labda kergetése helyett különböző dalok előadására szorítkoztak. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, az utóbbi tíz évben a FIFA-nak a változatos apropóból megtartott "világválogatottas” gálák egyikére sem sikerült ilyen kivételes kompániát verbuválnia, és itt most nem az énekesek jelenlétére gondolunk.
Az esemény ötlete attól a Frank Rijkaardtól származott, aki játékostársa és később, a holland válogatottnál edzője is volt Winternek. Hogy az exkluzív helyszínt ő fundálta-e ki, nem tudni, de kétségtelen, hogy valóban mérkőzéseket rendeztek odabenn, egy rögtönzött kis műfüves pályán, olyan párosításokkal, mint például az 1987-es KEK-győztes Ajax az 1988-as Eb-aranyérmes holland válogatott ellen, vagy az öt esztendővel ezelőtt UEFA-kupát nyert Inter a kilencvenes évek közepének Laziója ellen – az egykori FIFA-játékvezető, Mario van der Ende bíráskodása mellett.

Amint a krónikások feljegyezték, az ünnepelt, amellett, hogy roppant jól érezte magát, az egyik meccsen mesterhármassal segítette győzelemhez éppen aktuális csapatát. Pedig sosem erről volt híres – vágnánk rá magabiztosan, de az évkönyveket fellapozva kiderül: alig volt olyan szezon, hogy Aron Winter ne szerzett volna bajnoki gólt. A legjobb évadja ebből a szempontból az 1989–90-es volt, még az Ajaxban, amikor is 32 összecsapáson tízszer (!) talált a hálóba. Sőt, az összesített mérlege (469/73) miatt sem kell szégyenkeznie, az ugyanis arról árulkodik, hogy nagyjából minden hatodik mérkőzésen megzörgette a hálót. Egy többnyire védekező középpályástól több mint elfogadható adat!
Ha mindehhez hozzávesszük hősünk rendkívül hasznos, ráadásul tiszta játékát, nem kell csodálkoznunk, hogy az oranje mezét nála többször egyetlen ember húzhatta csak magára. Az illető Frank de Boer, aki már száz válogatottság fölött jár, míg ő "megrekedt” 85-nél. Húszéves korától kezdve, 1987. március 25. (Hollandia–Görögország 1–1) után több mint tíz éven át szinte kirobbanthatatlan volt a nemzeti tizenegyből. Volt világbajnoki negyed- és elődöntős, 2000-ben bronzérmet nyert a félig hazai rendezésű Európa-bajnokságon.
Két nappal a fent leírt ünnepség után Winter feleségével és három gyermekével repülőre ült, és elutazott oda, ahol 31 éve nem járt. Mint sejthető, ő is egyike az egykori holland gyarmaton, a dél-amerikai Suriname-ban született holland labdarúgóknak (jóllehet ősei Délkelet-Ázsiából származnak), s még kisgyerekként elkerült onnan. Most talán a búcsúztatás okozta meghatottság hatására döntött úgy, hogy hazalátogat, elvégre távoli rokonai is élnek az amerikai kontinensen. Mint mondta, még nem tudja, ő maga aktívan a futballban marad-e, mondjuk edzőként, de abban biztos, hogy elsősorban odahaza anyagilag szeretné segíteni a szegényebb sorsú gyerekek sportolását.
Ami emberi tulajdonságait illeti, sokáig fél Olaszország csodálta, mint képes elviselni a Lazióban némely szurkolók részéről őt érő inzultust. A római kékek fanatikusainak egy nem jelentéktelen, szélsőjobboldali beállítottságú hányada nem hajlandó elviselni a csapatban a színes bőrű játékosokat, és ennek rendszeresen hangot is ad. Winter három éven át békésen tűrte a mocskolódást, csak azzal törődött, hogy meg kell szolgálnia a klubjának az érte kifizetett pénzt.