Miklós Andrea: A párizsi szereplésem megerősített, hogy jó úton járok

– Milyen volt a nyaralás? Ha jól láttam, egész jó úti célt sikerült választania.
– Jó volt, de hamar eltelt – mondta a 400 méteres síkfutó Miklós Andrea a Nemzeti Sportnak. – Zakinthoszon voltam egy hetet, először jártam Görögországban tengerparton, nagyon élveztem. Hosszú volt a szezon, összesen három-négy hét pihenőt tartok, de sok a hivatalos elintéznivaló is, amire a nyáron nem volt időm.

– A 2024-ben látott teljesítménye alapján abszolút megérdemelt ez a pihenő. Kijelenthető, hogy ez volt az áttörés éve a pályafutásában?
– Határozottan, ez volt a legjobb, egyben legnehezebb évem, amelynek a téli része még talán jobban is sikerült, mint a szabadtéri. 51.11 másodpercet futottam fedett pályán, ami önmagáért beszél. Nagyon vártam a kinti versenyeket, összességében meg vagyok elégedve a teljesítményemmel. Ötödik lettem az Európa-bajnokságon, de a csúcsformám az olimpiára állt össze. Az előfutamban úgy lett 50.54 az időm, hogy tartalékoltam az elődöntőre. Ha végigfutom, akár 50.20 is lehetett volna.

– Még mindig csak 25 éves, de a párizsi már a harmadik olimpiája volt. Mit jelentett önnek, hogy ismét ott lehetett a világ legnagyobb sporteseményén?
– Valóban a harmadik olimpiámra sikerült idén kijutnom, de az előzőn, Tokióban sajnos nem tudtam rajthoz állni a sérülésem miatt. A mostani szereplésem megerősített abban, hogy jó úton járok, és ott a helyem a legjobbak között. Nagy motivációt adott ez a következő olimpiára is, ami igaz, hogy még messze van, de ha eljön az idő, szeretnék még jobban teljesíteni.

– A 2016-os riói olimpián még nagyon fiatal volt, hogyan élte meg 17 évesen azt a felhajtást?
– Mivel nagyon fiatal voltam, egyáltalán nem volt biztos, hogy a román szövetség kivisz Rióba. De mivel én voltam az egyik legjobb az atléták közül, végül megkaptam a lehetőséget. Tizenhét évesen még minden új volt, az olimpiai falu varázsa nagyon megérintett. Óriási élmény volt, hogy életemben először nemcsak közelről láthattam az akkori sztárokat, köztük Usain Boltot, ­Allyson Felixet és Shelly-Ann Fraser-Pryce-t, hanem némelyikükkel egyszerre lehettem ott a pályán. Ez felkészített arra, ami a következő években jött.

– Mennyire volt egyértelmű, hogy atléta lesz?
– Mindig is szerettem atletizálni, soha senki sem kényszerített arra, hogy ezt csináljam. Már kislányként is sokat szaladgáltam a parkban, nem tudtam egy helyben megülni. A volt edzőnőm minden ősszel járta az iskolákat, és a testnevelésórákon figyelte a gyerekeket. Neki tűnt fel először, hogy mennyire fürge vagyok. Azt mondta, nagyon illene hozzám az atlétika, és várja, hogy lemenjek hozzá a pályára. Néhány héttel később a szüleim már le is vittek.

– Szeret Kolozsváron élni? Büszke az erdélyi származására?
– Itt születtem Kolozsváron, nagyon szeretem. Ugyan nem a belvárosban lakom, hanem a város szélén, de nagyon megnyugtató, amikor kinézek az ablakon, látom az erdőt, a nyugalmat, ami árad ebből a vidékből. Az utóbbi években alig voltam otthon, idén a folyamatos edzőtáborozások és versenyek miatt nagyjából másfél hónapot töltöttem Kolozsváron. Szeretem ezt az életformát is, hogy állandóan egyik helyről a másikra mehetek, ez a sportolói léttel jár.

– Milyen gyakran jár Magyarországra? Volt esetleg szó arról, hogy magyar színekben versenyezzen?
– Mióta megépült Nyíregyházán az atlétikai centrum, azóta sokat járok oda, mert nagyon jó lehetőségek vannak. Ilyen jó fedett pálya nincsen Romániában, itt viszont mindent megtalálunk, amire szükségünk van. Nincs is messze, talán csak három órára van Kolozsvártól. Ezt a kérdést korábban soha senki sem tette fel nekem, hogy szeretném-e magyar színekben folytatni. Az állampolgárságom megvan, de mivel már juniorként elkezdtem román színekben versenyezni, ezért a helyzet bonyolult. A szabályok azt mondják, hogy miután országot váltasz, a nagy világversenyeken két-három évig nem vehetsz részt.

– Hogy tud megélni az atlétikából egy Európa-bajnoki döntős sprinter?
– Az én nívómon már meg lehet élni belőle. Még nem mondhatom, hogy világszinten a legjobbak között vagyok, sokkal inkább a középmezőny elején. Ahhoz, hogy a legmagasabb polcra kerülj, 48-49 másodpercet kell tudni, azzal már érmes vagy a legnagyobb viadalokon is. Mostanában amúgy is nehéz szponzort találni, mert sorra dőlnek meg a világrekordok és a különböző versenycsúcsok. Idén már sokat láthattak tévés versenyeken, hátha ez segít majd szintet lépni.

– Elérhetőnek látja az 50 másodperces álomhatár áttörését? Mi kell hozzá, hogy ez sikerüljön?
– Már négyszer-ötször futottam ötven másodpercet, nagyon számítok rá, hogy a közeljövőben már negyvenkilenccel kezdődik az egyéni csúcsom. Nagyon nagy pluszt nem kell hozzátennem, csak folytatni, amit az elmúlt két évben tudtam. Ha a tréningeken folyamatosan megcsinálom, amit az edzőm kér, és elkerülnek a sérülések, nemsokára eljön ennek az ideje is.