Olimpiai történetek: fő a célba érés – még sérülten, a maratonin is

„Nem azért küldött el a hazám ötezer mérföld távolságra, hogy elkezdjem a versenyt, hanem azért, hogy be is fejezzem.”

Vannak sportolók, akiknek teljesítménye akkor is tiszteletet és megbecsülést érdemel, ha nem lesznek bajnokok vagy nem nyernek érmet. A fenti szavak a tanzániai futó, John Stephen Akhwari szájából hangzottak el újságírói kérdésre az 1968-as mexikóvárosi olimpia maratoni számának befejezte után. Akhwari tökutolsó lett, ám az ő történetében messze nem ez a lényeg.

A 2240 méteres tengerszint feletti magasságon tartott játékokhoz sem addig, sem azóta nem volt fogható ebből a szempontból – a hosszútávfutóknak kifejezetten hátrányos volt az oxigénben ritka levegő, rosszabb eredmények születtek a szokásosnál, sokan görccsel küzdöttek, végül a 75 futóból 18-an be sem fejezték a viadalt. ­Akhwarit a görcsök mellett további sérülések is sújtották, mivel körülbelül a verseny felénél összeakadt néhány riválisával, és eséskor kificamodott a jobb térde, beütötte a vállát és a fejét is. Kötéssel a jobb lábán, fájdalmak közepette, bicegve, de folytatta a küzdelmet – a szó szoros értelmében.

Az október 20-án, vasárnap délután három órakor indított futamot az etiópiai Mamo Wolde nyerte meg, 2:20:26 órás idővel futott be az Estadio Olímpico Universitarióban kialakított célba. Akhwari a győztesnél 1 órával, 4 perccel és 51 másodperccel később, utolsóként érkezett meg. Már sötétedett. Az érmeket kiosztották, a közönség jó része hazament – ám a még jelen lévő néhány ezer néző vastapssal fogadta a tanzániai hőst.

„Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy feladom. Az egyetlen célom a verseny befejezése volt – emlékezett vissza 2020-ban Akhwari, majd hozzátette, az első görcsöt 30 kilométer megtétele után érezte, amely a már meglévő sérüléseivel együtt nagyon fájdalmas volt, és akkor még hátravolt 12 kilométer. – A közönség tapsolt és szurkolt, arra buzdított, hogy ne adjam fel, és én is csak erre gondoltam, amint beértem a stadionba. Ám igen meglepett, hogy az emberek így reagáltak az erőfeszítéseimre, több mint egy óra eltelt, hogy a győztes megnyerte a futamot, és így is még annyian kint voltak. Továbbra is sokan beszélnek a futásomról, sokakat inspirált a történetem. Szerintem azért találják még mindig annyian érdekesnek, mert szenvedéllyel versenyeztem, és nagy erőket mozgósítottam, hogy befejezzem a versenyt, függetlenül attól, milyen nehézségeken kellett keresztülmennem.”