A futás szerelmese volt – emlékezés Béres Ernőre, a magyar atlétika legendás alakjára

Béres Ernő gyorsaságára Miskolcon figyeltek fel, az általános iskolában a tanítónő megkérdezte, ki tud a leggyorsabban kenyeret és felvágottat hozni neki a közeli boltból. A kis Béres Ernő volt az; akkor még nem tudta, hogy a korszak egyik legnagyobbja, Emil Zátopek is hasonlóképpen tűnt ki – csak őt szalámiért szalajtották... A miskolci évek után a család Dunakeszire költözött, mert édesapja a MÁV Járműjavítóban kapott munkát, idővel pedig a Dunakeszi Magyarság SE labdarúgó-szakosztály szertárosa lett, így a gyerek focizhatott is. A váci Piarista Gimnáziumba járt, egyik reggel elmaradt a tanítás előtti mise, helyette a testnevelő tanár futást vezényelt. Béresnek olyan jól ment, hogy benevezték egy mezei futóversenyre a Váccal szemközti Pokolszigetre. Itt nyerte meg 1942-ben első érmét, egy bronzot.

A második világháború után egy bokasérülés nyilvánvalóvá tette, nem futballozhat – felépülését követően a futás megmaradt. Felismerte, többet – és másképpen – kell futnia, mint addig. Terepen edzett, bele-beleerősített száz métereket, 24 kilométert is teljesített egy nap. Az 1947-es Ságvári-emlékverseny után azt írták róla: „Béres őstehetség.” Nemcsak a pályán akart bizonyítani, apja mondását idézgette magában: „Tanulj, fiam, ne legyél melós, mint én!”  Szegénysorban éltek, a tanulás mellett szólt az is, hogy ugyan egyesülete vasutasnak szánta, a nyári gyakorlaton ráébredt, nem neki való, a sport és a testnevelés jobban érdekli.

„A futás a test és a lélek boldogsága” – mondta Török Ferenc Győzelmek és emlékek szöges cipőben című, 2020-ban a Nagy Béla Program támogatásával megjelent könyvében, amelyben a szerző Béres és az ugyanabban az esztendőben (1928) született – tavaly elhunyt futó – Szabó Miklós alakját örökítette meg.

Felvették a Testnevelési Főiskolára, mi több, a jó felvételi és sporteredményei miatt ösztöndíjat és kollégiumi ellátást kapott, a később híres úszóedzővel, Széchy Tamással és a majdani sportvezető Nádori Lászlóval került egy szobába. A délelőtti tanítás előtt iramedzéseket végzett, ám mivel a reggeli tréning nem volt szokásban, kérdőre vonták, de válaszát, hogy csak így tudja elvégezni a napi két gyakorlást, elfogadták. Iglói Mihály hívta az akkoriban szárnyait bontogató csoportjába (Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László, Mikes Ferenc), de Béres arra hivatkozva mondott nemet, hogy napi három edzés mellett nem tudná megfelelő módon végezni a tanulmányait. A Sport és testnevelés folyóirat 1952. márciusi számában ez állt róla: „Olyan széles skálájú versenyző, hogy nehéz lesz a végleges távját eldönteni.”

Végül a sportvezető Kutas István – akit a sportolók maguk között csak korbácsos emberként emlegettek – döntötte el, hogy Helsinkiben (1952) 5000 méteren indul, pedig Béres 1500-on jobb formában érezte magát... Az olimpiát megelőző kijevi versenyen – amelyet a szovjetek kérésére titokban kellett tartani (!), ezért hivatalos jegyzőkönyv sem készült – 1500 méteren 3:48.2 perccel magyar rekordot futott. Remélte, Helsinkiben ezen a távon állhat rajthoz, ám Garay Sándor indult, aki a magyar bajnokságon hajszálpontosan ugyanannyival ért célba, mint Béres Kijevben – utóbbi ideje azonban még a magyar újságokban sem jelent meg...

Futamából harmadikként országos csúccsal jutott a döntőbe, amelyben rangos mezőny állt össze, Zátopek, az ausztrál Gordon Pirie, a brit Christopher Chataway, a francia Alain Mimoun is futott. A Népsport így írt a fináléról: „Kissé korábban kellett volna erősítenie. Eredménye így is figyelemre méltó, hiszen valamennyi északi futót is megelőzte.” Az aranyat Zátopek nyerte meg. Béres csalódottan nyugtázta, hogy hetedik lett – „elhatároztam, hogy a döntőben tempót megyek, nem sikerült”. Csak fokozta szomorúságát, hogy 1500-on olyanok végeztek a dobogón, akiket rendre legyőzött – Iharos, Garay és Tölgyesi Vilmos nem jutott a fináléba. Az olimpia végéig maradhatott, az „aranyvonattal” tért haza, némi elégtételt jelentett, hogy előtte Tamperében nyert egy meghívásos 1500-as versenyen, amelyen a helsinki döntő mezőnyéből is rajthoz álltak.

Az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozón (VIT) 1500 méteren (1953. augusztus 9.) Béres új magyar csúccsal (3:46.6) ezüstérmes: „(...) a célegyenesbe Jungwirth három méterrel fordul Béres előtt (...) 50 méterrel a cél előtt Béres erősít, csaknem beéri a kiváló csehszlovákot, de Jungwirthban is van még erő a hajrára, újít s mintegy 2 és fél méterrel győz.” (Béres élete legszebb versenyeként emlegette.)

A Béres Ernő, Garay Sándor, Rózsavölgyi István és Iharos Sándor alkotta 4x1500 méteres váltó 15:29.2 perccel világcsúcsot állított fel 1953. szeptember 23-án az új Népstadionban. Béres Garay után futott a stafétában (3:58.2 perc), őt Rózsavölgyi és Iharos követte, a kvartett a régi világcsúcsot egy másodperccel javította meg (15:30.2 Gefle IF, Svédország 1949). „Nem ünnepeltünk sokáig, hiszen másnap reggel már edzés volt” – emlékezett Béres. A versenyt megelőző hétvégén magyar–szovjet válogatott atlétikai versenyt rendeztek, 1500 méteren Rózsavölgyi nyert, Béres harmadik lett, Leonyid Homenkov, szovjet állami edző így értékelt: „Az 1500-asok közül meglepett Béres szereplése. Egyenetlen formára vall, hogy kitűnő csúcseredménye után alig egy hónappal ilyen gyengén szerepelt (3:57.6 – a szerk.) és taktikája is helytelen volt.”

Az 1954-es budapesti főiskolai vb-n 1500 m-en másodikként, 5000 m-en harmadikként végzett, utóbbit az NS így látta: „Váltott vezetéssel, de egészen gyenge iramban halad a Tábori, Szabó, Béres, Graj négyes az élen (...) Csúnyán eltaktikázták ezt a versenyt a magyar hosszútávfutók.” A lengyel Graj nyert, Tábori 2., Béres 3. lett. Simek Ferenc irányításával készült az 1956-os melbourne-i játékokra, ám klubja, a Vasas 5000 méteres versenyén elszakadt az Achilles-ina. Nem tudta megfutni a szintidőt, mégis a keret tagja maradt, erről levélben értesítették. Benne is felvetődött, miért kellett akkor rajthoz állnia? Utólag keserűen állapította meg, „a magyar atlétikában nincs még egy versenyző, akinek kétszer tette tönkre olimpiai szereplését a szövetség határozatlansága.” Helsinkiben Kutas döntötte el, milyen távon indul, Melbourne-be – ahová Iharos el sem utazott, Rózsavölgyi pedig kiesett – el sem jutott...

Címeres mezben utoljára 1958-ban a ljubljanai jugoszláv–magyar válogatott viadalon állt rajthoz. Futókarrierje után a BEAC-ban edzősködött, volt a magyar szövetség szakmai vezetője. Több mint 66 (!) évig tevékenykedett versenybíróként, még a közelmúltban is közreműködött célbíróként. Nagy álma volt, hogy ott lehessen az augusztusi budapesti vb-n – a szervezőbizottság szerette volna, ha fut egy tiszteletkört –, ám második combnyaktöréséből nem épült fel.

Béres Ernőt május 23-án, 11.15-kor helyezik végső nyugalomra a Farkasréti temetőben, egyik kedvenc mondatával búcsúzunk tőle: „A futás nem engedi, hogy megöregedjek!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 29-i lapszámában jelent meg.)