Bodor Ödön a futólépéseit igen, ám tragikus halálát nem tudta kiszámítani

A Budapesti Korcsolyázó Egylet agilis, mindenre elszánt, jó szervezőképességgel megáldott vezetőit nagy büszkeség töltötte el, amikor 1926 novemberében átadhatták a közönségnek a Városligeti Műjégpályát. Végre kibabrálhattak a szeszélyes téllel, enyhe idő esetén sem kellett kitenniük a zárva táblát. A nyitás után alig két hónappal, 1927. január 21-én este is felszabadultan siklott a tömeg, és csak a közvetlen közelben tartózkodók láthatták, hogy a műkorcsolyázóknak elkülönített területen valaki elesett. Mindennapi történés a csúszós placcon, az elhasalást nevetés vagy néhány szitokszó, a ruha gyors rendbetétele követi, és már lehet is suhanni tovább.

Bodor Ödön aznap délidőben hagyta el otthonát, elindult a Sporthírlap szerkesztőségébe, ahol az atlétika és a téli sportok rovatát vezette. Cikket írt, beszélgetett a kollégákkal, talán egy kávét is felhörpintett, aztán elindult hobbijának, a korcsolyázásnak hódolni. Ki tudja, hányadszor csatolt korcsolyát, és hányadszor veszítette el az egyensúlyát, mindenesetre most nem tudott felállni. Csúnyán beütötte a fejét, többen a koppanást is hallani vélték, és ott gyülekeztek körülötte az emberek. Zavartan beszélt, elveszítette, majd visszanyerte az eszméletét, kórházba szállították, ahol agyrázkódást és koponyalapi törést állapítottak meg. Hétköznapi esés helyett végzetes szerencsétlenség rémképe fenyegetett. A korábbi kiváló, olimpiai bronzérmes atlétát, professzionalista trénert, volt válogatott labdarúgót, a 140 éve született Bodor Ödönt másnap hajnalban elragadta a halál.

„Felkért, hogy táncoljunk, én örömmel tettem eleget kérésének. Két kört mentünk már; Bodor éppen hátrafelé haladt, amikor így szólt: »Rossz a táncrundunk.«. Ezzel elengedett, a korlát felé fordult, hogy megigazítsa, ebben a pillanatban elveszítette az egyensúlyát (…), és hátravágódva nagy erővel a jégbe ütötte a fejét” – mondta Meissner Stefánia.

A főváros sporttársadalmát megdöbbentette a 44 évesen elhunyt Bodor értelmetlen halála, hatalmas tömeg búcsúzott tőle a temetésen, nem volt olyan klub, sportszervezet, sportág, amely ne képviseltette volna magát a magyar atlétika nagy egyéniségének végső útján.

A Krausz Adolf ügyvéd és Biringer Frida fiaként 1882. október 24-én született Bodor Ödön (magyarosított nevét 1900-tól használta) az atlétikában maradandóbbat alkotott, de sok csemegét szolgáltat futballpályafutása is. Az 1898-ban alapított Magyar Úszó Egyesület játékosaként részt vett 1901-ben az első hazai labdarúgó-bajnokság küzdelmeiben, ám miután a postánál nyert elhelyezést, 1903-ban már a Budapesti Posta- és Távírda Tisztviselők SE-ben sportolt, amely abban az évben először mérette meg magát a bajnokságban, és negyedik lett. A Postás 1905-ben futotta legjobb idényét, tizenkét győzelemmel, négy döntetlennel két ponttal megelőzte a Ferencvárost (Bodor 11 meccsen lépett pályára), és veretlenül fejezte be az idényt a tabella élén. Csakhogy vesztegetési ügy robbant ki, a vád szerint a Postás–Fővárosi TC meccs (7:0) vesztesének két játékosát állást ígérve lazsálásra bírta az eleve jóval esélyesebb Postás. Nem részletezve a fejleményeket, végül 1906 júliusában – több mint hét hónappal az 1905-ös bajnoki idény befejezését követően! – elvették a két pontot a Postástól, pontegyenlőség alakult ki, a jobb gólarány a Fradinak kedvezett. Az elmarasztalt, az első helyét elvesztő klub válaszul kilépett az MLSZ-ből, és feloszlatta futballszakosztályát, Bodor meg nyilvánvalóan ekkor döntötte el, hogy csak az atlétikára koncentrál. Érdemes megemlíteni, hogy 1903. október 11-én – balfedezetként – helyet kapott a mindenkori negyedik mérkőzését játszó magyar válogatottban, amely 4:2-re kikapott Bécsben az osztrákoktól.

Bodor tehát 1906-tól minden energiáját az atlétikára fordította, a sportág egyik felkent guruja, Stankovits Szilárd szerint itthon ő alkalmazta először a modern tréningrendszert. Az első lépésekről Kiss Gyula is beszámolt, amikor 1935-ben a saját metódust vas­szorgalommal kidolgozó barátra emlékezett: „Azzal kezdte, hogy kiszámította, mekkorának és milyen magasnak kell lenni a futólépéseinek, hogy bizonyos gyorsaságot elérhessen. Azután a pályán vonalakkal jelölte meg a távolságot az egyik lépéstől a másikig, és elkezdte tanulni a futást, akárcsak a kisgyermek a járást.”

Specialitásai a középtávok (440 yard, 800 yard, 800 méter, 1500 méter, 1 mérföld) voltak, főként a 800 méter. Az 1908-as londoni olimpián ezen a távon nyerte meg úgy az előfutamát, hogy legyőzte az 1904-es játékokon 800 és 1500 méteren is diadalmaskodó amerikai Jim Lightbodyt. A döntőben lemaradt az igen nagy iramú első körben, és bár energikusan finiselt, az előtte futó német Hans Braun két tizedmásodpercet megőrzött előnyéből, így negyedik lett. Az éremszerzés így is sikerült, az 1600 méteres (2x200, 1x400, 1x800 m) stafétában a harmadik helyen végzett a Simon Pál, Wiesner Frigyes, Nagy József, Bodor Ödön összetételű kvartett – amelyben természetesen Bodor hasított 800-on. Az előfutamban neki volt köszönhető a továbbjutás, mert bár a svédek hétméteres előnyt szereztek, nagy hajrá után négyméteres előnnyel robogott be a célba. Ugyanakkor ő szalasztotta el az ezüstöt, mert lelkesedésében be akarta fogni az élen haladó, mindenkinél gyorsabb amerikai Mel Sheppardot, ami kifárasztotta. Még így sem veszett volna el a második hely, mert Braun 200 méterrel a célvonal előtt még mögötte szedte a lábait…

„Bodor azonban azt a hibát követte el, hogy a célegyenesben a külső pályán futott és jobb felé hátra nézegetett. Braunnak, amíg Bodor jobb felé nézegetett, a bal oldalon, a belső pályán sikerült a finishben melléje nyomulnia s a célszalagot egynéhány centiméterrel előbb átszakítani” – számolt be a versenyről a Sportvilág.

Bodor az 1912-es olimpia után fejezte be versenyzői pályafutását, először az MTK-hoz szerződött professzionális edzőnek, hogy aztán megannyi klubot megjárva 1920-ban vissza is térjen a kék-fehérekhez, akikhez már hű is maradt. Csak az értelmetlen halál választotta el a klubtól azt az embert, akinek „gyermekkorától halála pillanatáig a sport napsugaras pázsitján játszadozott a teste és a sport levegőjében fürdött a lelke”.