Baji Balázs: Most jött el a búcsú pillanata

– Mikor fordult meg először a fejében a visszavonulás gondolata?
– A legnagyobb törés a pályafutásomban a 2019-es súlyos sérülésem volt, ami már óhatatlanul felvetette ennek a gondolatát, de akkor még nemigen akartam és tudtam ezzel megbarátkozni – emlékezett vissza a Nemzeti Sportnak a világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnoki ezüstérmes gátfutó, Baji Balázs. – Úgy voltam vele, bármilyen kicsi esélyt is adnak nekem az orvosok, csak azért is megpróbálok visszatérni, ám végig ott volt bennem a sejtés, hogy előbb-utóbb el kell fogadnom a szomorú helyzetet. Ez végül 2021-re fogalmazódott meg bennem. Be kellett látnom, már nem vagyok képes azon a szinten teljesíteni, amit megszoktak és elvárnak tőlem, illetve amit én is várok magamtól. Tudatára ébredtem, most jött el a búcsú pillanata, hogy emelt fővel és szép emlékekkel fejezhetem be versenyzői pályafutásomat.

 

– A visszatérése után hogyan viselte, hogy világbajnoki bronzérmesként nem jönnek az eredmények?
– Kicsit fájdalmas volt átélni, hogy a nemzetközi mezőny élvonalából visszaesve újra kellett építenem mindent, de igyekeztem méltósággal viselni a kudarcokat, ugyanúgy, mint annak idején a sikereket. Próbáltam azzal az alázattal hozzáállni, amit a sportág tanított nekem. Ugyanakkor abban is bíztam, hogy az irány jó és tartható, mert fel tudtam állni a sérülésem után, és most sem azzal a tudattal vonulok vissza, hogy nem lett volna esélyem visszakerülni az elitbe. Igenis lett volna, de olyan munkával, amit harminckét évesen, húsz év profi sporttal és egy súlyos sérüléssel a hátam mögött már nem tudnék teljes szívvel és energiával vállalni. Az életemnek ebben a szakaszában ideje más irányba fordulnom, többet szeretnék foglalkozni a sport utáni karrieremmel és a magán­életemmel.

– Nehéz volt meghoznia ezt a döntést?
– Minden profi sportolónak az, bárki bármit mond, még akkor is, ha kényszerből születik. Úgy érzem, tudtam volna még küzdeni, ám az egészségem és jövőm érdekében az a helyes döntés, hogy abbahagyom a versenyzést. Biztosan lesznek álmatlan éjszakáim, amikor meg fogom kérdőjelezni, de akármennyire nehéz és fájdalmas, most ez a logikus. Rendkívül hálás vagyok klubomnak, a Budapesti Honvédnak, nevelőegyesületemnek, a Békéscsabai Atlétikai Clubnak és persze a Magyar Atlétikai Szövetségnek, hogy mindvégig mellettem állt. Hálás vagyok minden egyes pillanatért, és igyekszem a szép momentumokra emlékezni, mert azokból szerencsére sokkal több van. Az pedig megkönnyítette a döntésemet, hogy egy másik izgalmas kihívással folytathatom az atlétikán belül.

 

– A 2023-as budapesti világbajnokság sem tudta a pályán tartani?
– Ha valami, a 2023-as hazai vébé jelentette a legnagyobb motivációt, hogy folytassam, és éppen ez nehezítette meg leginkább az elhatározásomat. Nagyon szerettem volna rajthoz állni, annyira, hogy ha a pályafutásomra gondolok, a hazai világbajnokság kihagyása jelent hiányérzetet. De ha nem is a pályán, azon kívül tehetek valamit a versenyért, a lebonyolításában kapok szerepet, ami legalább annyira motivál, mint a pályán sikereket elérni.

– Kifejtené?
– Az, hogy befejezem a sportolói pályafutásomat, nem jelenti azt, hogy eltűnik az életemből az atlétika. Lehetőséget kaptam a sportágban maradni, a budapesti verseny szervezői számítanak rám, és szerepet szánnak nekem is, ami óriási kihívás. Rengeteget kaptam az atlétikától, most talán lehetőségem lesz valamit visszaadni, de hogy mit hoz a jövő, még nem tudom, egyelőre csak 2023-ig látok. Az edzői munkához nem érzem az erőt és a képességet, inkább diplomáciai és sportvezetői területen tudnám elképzelni magam.

– Nézze a jó oldalát, mostantól sokáig aludhat.
– Biztosan szokatlan lesz, át kell állítanom magamban sok mindent, lesz szabad hétvégém, szabadság és ünnepnap, az elmúlt húsz évben ez nem volt jellemző. Gazdagabb és minőségi életet élhetünk a párommal, megtapasztalhatom az élet apró örömeit. Nem tragédiaként élem meg a visszavonulást, a sportolással nem szeretnék leállni, és az atlétikai pályán is sűrűn megfordulok majd.

 

– A pályafutása tele volt emlékezetes pillanatokkal. Csak hogy súlyozzunk, ki tudna emelni hármat?
– Az első sikerem a 2011-es utánpótlás Európa-bajnokságon a csehországi Ostravában volt, korosztályos országos csúccsal lettem második és először állhattam nemzetközi világversenyen dobogóra. Óriási élmény volt, hatalmas löketet adott, hogy elhiggyem magamról, élsportoló leszek. A második és a harmadik egyaránt a legsikeresebb évemhez, 2017-hez kapcsolódik. Az egyik a 13.15-ös országos csúcsom a Gyulai Memorialon, ez a hazai viadal mindig is különleges szerepet töltött be a pályafutásomban, többször is egyéni csúcsot futottam, 2016-ban meg is nyertem. Csak örülhetünk annak, hogy van egy ilyen rangos atlétikai verseny Magyarországon. De a leginkább meghatározó a világbajnoki bronzérmem, elképesztő siker és álomszerű versenyzés volt, teljesen megváltoztatta az életemet, az emléke örökre el fog kísérni.

– Négy év távlatából hogyan emlékszik vissza a londoni viadalra?
– Amilyen állapotban Londonba érkeztem, benne volt a jó eredmény, de nagy adag szerencse is kellett, hogy meg is tudtam valósítani. Mivel jó felkészülés és eredményes versenyszezon állt mögöttem, a világbajnoki döntőbe jutás az elvárásaink között szerepelt, ám kellett az is, hogy két elképesztően jó napot fogtam ki, tele voltam önbizalommal és erővel. Amikor az elődöntő futamomból első helyen jutottam be a fináléba, kettős érzésem volt: már bele akartam szólni az éremcsatába, ugyanakkor hinni alig mertem benne. Izgalmas versenyt hozott a döntő, sokáig megszólalni sem tudtam, miután harmadiknak sikerült befutnom, sőt, bevallom, néha még azóta is hihetetlennek tűnik.

– És akkor nézzük a mérleg másik oldalát. Volt mélypont a karrierjében?
– Szerencsére kiegyensúlyozott és sikeres pályafutás áll mögöttem. Pedig nem volt könnyű, mert nagy fába vágtam a fejszémet azzal, hogy közben elkezdtem a tanulmányaimat az Állatorvostudományi Egyetemen. A diploma megszerzése és a profi sport együtt folyamatos nyomás alatt tartott, állandóan teljesítenem kellett. Voltak nehéz pillanatok, itt is, ott is emberpróbáló feladatok álltak előttem, és talán a 2015-ös év volt a legnehezebb a szigorlatok miatt, 2018-cal bezárólag az volt az egyetlen évem, amikor nem tudtam javítani az egyéni csúcsomon. A pályafutásomban nem voltak óriási hullámvölgyek, az egészségem is meg tudtam őrizni, minden évben előreléptem, kamatoztatni tudtam az előzőben szerzett tudást és tapasztalatot. A 2019-es sérülésem ezt a folyamatosan felfelé ívelő pályát nemcsak megakasztotta, de – utólag nézve – pontot is tett a végére. Ez is a sport velejárója, nem minden jön könnyen és magától értetődően, mélységek nélkül nincsenek magaslatok.

– Az említett sérülése nélkül tovább tartott volna a pályafutása?
– Egy ilyen súlyos eset nem múlik el nyom nélkül. A hétköznapokban ugyan panaszmentes a térdem, de a pályán sok kis következménye lett, apró sérülések, fájdalom, és egyre jobban éreztem a fizikai korlátokat, amelyeket nem biztos, hogy valaha is ki tudtam volna már küszöbölni. Ezek mind-mind azt éreztették velem, hogy a teljesítőképességem határára értem. Ha nincs ez a sérülés, akkor több mint valószínű sikerekkel és nagy örömmel folytattam volna 2023-ig.

– Meg tudja fogalmazni, mi az, amit az atlétika adott Baji Balázsnak?
– A sportág tizenhárom éves korom óta határozza meg a mindennapjaimat, sok remek embert ismerhettem meg és lettem gazdagabb általuk, és sok olyan értéket tettem magamévá, amit a sporttól tanultam. Nemcsak hogy ugyanaz az ember nem lennék, azt hiszem, kevesebb lennék, ha nem sportoltam volna.

– Ön szerint mi volt az a tulajdonsága, ami kiemelte a többiek közül?
– Egyrészt rendelkeztem azokkal a szükséges fizikai képességekkel, amelyek nélkül nehéz labdába rúgni. Sosem tartottam magam a legtehetségesebbnek, de a tudatosságomnak köszönhetően bírtam a nagy terhelést, és odafigyeltem az edzéseken kívüli életvitelemre is, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek, miközben mindig elvégeztem, amit kellett. Hogy helyt tudjak állni és kezelni tudjam a sikereket, kudarcokat, kellett az értékrend, amit otthonról, a szüleimtől hoztam. Mindenképpen szeretném kiemelni a nevelőedzőmet, Medovarszki Jánost, a jelenlegi edzőmet, Tomhauser Istvánt, valamint Kiss Dánielt, aki edzőtársamból időközben szintén az edzőm lett – az ő segítségük is kellett, hogy ezen az úton végig tudjak menni

– Most, hogy felhagy a profi sporttal, több ideje jut a szakmájára, az állatorvoslásra?
– Szeretnék kapcsolatban maradni az állatorvosi hivatással, ám a következő egy-két évben alakul ki, milyen formában valósul meg. Ez is olyan hivatás, mint a profi sport – egész embert kíván. Az életemben meghatározó az állatok szeretete, de a jövő zenéje, ki tudok-e bontakozni benne vagy a sport mellett maradok. Jelenleg az időm nagy részét a budapesti világbajnoksággal kapcsolatos szervezői, kommunikációs feladatok töltik ki.

– Az előbb azt mondta, a 2023-as budapesti világbajnoki szereplés hiányozni fog a pályafutásából. Ezt leszámítva kereknek érzi?
– Alapvetően szép sikereket értem el, de 2017 után az olimpiai döntőbe jutás, sőt az érem sem lett volna elképzelhetetlen. Talán még valamilyen fedett pályás medália hiányzik, pedig sokszor voltam közel hozzá. De ha visszagondolok a pályafutásomra, nem az jut eszembe, mi az, ami nem, hanem, hogy mi sikerült.