– Az első ember volt 1995-ben, aki tizennyolc méter feletti eredményt ért el hármasugrásban, és máig élő világcsúcsot állított fel. A gyengébb előző éve után ez váratlan volt?
– Egy évvel vissza kell mennünk az időben, nekem 1993 hozott áttörést, akkor ugrottam először tizenhét méter felett Edinburgh-ban, majd Stuttgartban bronzérmet szereztem a világbajnokságon – mesélte a Nemzeti Sportnak a hármasugrás világcsúcstartója, a budapesti AIPS-gála egyik műsorvezetője, Jonathan Edwards. – A következő évben egy vírusos megbetegedés miatt nem voltam jó formában, így nem is lehetett számítani arra, ami 1995-ben történt velem. Karrierem tulajdonképpen azzal telt, hogy mindig nagyobbat szerettem volna ugrani, mint akkor.
– Voltak a sikernek előzményei?
– Abban az évben 17.58-vel, egy centivel megdöntöttem a brit rekordot a hideg és nyirkos Loughborough-ban, majd hátszéllel 18.43-at ugrottam Lille-ben, az Európa-kupán. Ez óriási változás hozott a karrieremben, hiszen 17.50 helyett hirtelen már a 18.50-et célozhattam meg. Akkor tudatosult bennem, hogy képes vagyok tizennyolc méter feletti ugrásra is, amivel megdönthetem a világcsúcsot. Végül Salamancában egy centivel ugrottam nagyobbat Willie Banks csúcsánál, Göteborgban, a világbajnokságon pedig először jutottam tizennyolc méter fölé, sőt, a második kísérletre elért 18.29 a mai napig a világcsúcs. Hihetetlen év volt, alig hittem el, hogy én vagyok az az ember, aki ilyen nagyot ugrott.
Született: 1966. május 10., London Állampolgársága: brit Sportága: atlétika Versenyszáma: hármasugrás Egyéni legjobbja: 18.29 (1995, világcsúcs) Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (2000), olimpiai-2. (1996), 2x világbajnok (1995, 2001), vb-2. (1997), vb-3. (1993, 1999), Európa-bajnok (1998), Eb-3. (2002), fedett pályás világbajnoki-2. (2001), fedett pályás Európa-bajnok (1998), Nemzetközösségi játékok-győztes (2002) |
– Négy olimpián szerepelt. Melyik volt a legkülönlegesebb?
– Talán az első, 1988-ban, Szöulban, mert huszonkét évesen először képviselhettem a nyári játékokon a hazámat, Nagy-Britanniát. Előtte, Japánban olyan sztárokkal edzőtáborozhattam együtt, mint Carl Lewis, Ed Moses vagy Daley Thompson, el sem akartam hinni, hogy én is a brit csapat tagja lehetek. De végre elkezdtem bízni magamban, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy a legmagasabb szinten versenyezzek.
– Emlékszik magyar atlétára?
– Gyulai Istvánnal volt a legszorosabb kapcsolatom, aki a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt, amikor én versenyeztem. Emlékszem a kalapácsvető Kiss Balázsra, és volt egy magyar hármasugró, akivel együtt versenyeztem, előttem van az arca, de a neve nem ugrik be. Nagyon kedveltem őt, nagyon jó srác volt (minden bizonnyal a magyar csúcstartó Czingler Zsoltra gondolhatott – a szerk.)
– Sokáig nem állt rajthoz a hite miatt vasárnap. Utólag mit gondol erről a döntéséről?
– Ebben nagy szerepe volt a neveltetésemnek is, hívő keresztényként fontosnak tartottam, hogy megtartsam a vasárnapok érinthetetlenségét. De egyáltalán nem bántam meg az akkori döntésemet, ha erre gondol. Szabadon választhattam, senki sem kényszerített, én pedig így fejeztem ki a hitemet.
– Amit az ezredforduló után – saját bevallása szerint – elveszített. Mi változott meg?
– Sportolóként nagyon erős volt a hitem, úgy tartottam, a tehetségemet Istentől kaptam. Miután visszavonultam, felszabadultam és megtettem azt, amit sportolóként soha, megkérdőjeleztem a saját hitemet, mert újra meg kellett tudnom, mennyit ér. Nem arról van szó, hogy kiábrándultam volna az Egyházból, vagy magából a kereszténységből, egyszerűen csak nem hittem többé Istenben.
– Megváltozott azóta az élete?
– Könnyedebb és boldogabb vagyok, mint előtte. Nem érzem, hogy hiányozna a hit, vagy, hogy legszívesebben visszacsinálnék mindent.
– Versenyzőként mi emelte a riválisai fölé?
– Elsősorban a gyorsaságom, és ha megnézi a mai hármasugrókat, senki sem olyan könnyű, mit én voltam akkoriban. Hetvenkét kilót nyomtan, miközben a riválisaim akár nyolcvan, nyolcvanötöt is. Ezért a mozgásom egyes fázisai sokkal könnyedebbek voltak, kevesebb időt töltöttem a pályán a többieknél, és ezt a sebességet át tudtam vinni minden egyes mozdulatomba. Például amikor a világcsúcsot ugrottam Göteborgban, az ugrófázis közel hét méteres volt.
– Mentálisan is erősebb volt?
– Amikor kellett, sosem volt gondom a versenyzéssel, elég erős voltam ahhoz, hogy nyerjek. De az is igaz, hogy mindig is tele voltam kételyekkel, és voltak olyan riválisaim, akik mentálisan erősebbek voltak nálam.
Jonathan Edwards 1998-ban járt legutóbb hazánkban, akkor még sportolóként, világcsúcstartóként pedig esélyese volt a Népstadionban rendezett Európa-bajnokságnak. A selejtezőből harmadik helyen jutott a döntőbe, ahol egy 17.84-es ugrással kezdett, ezt követte egy 17.53-as, majd három rossz kísérlet után egy 17.99-es – bármelyik elegendő lett volna a győzelemhez, hiszen az orosz Gyenyisz Kapusztyin 17.45-tel lett második. A hatnapos versenyt Nagy-Britannia nyerte kilenc arany-, négy ezüst és három bronzéremmel. „Nagyszerű Eb volt a budapesti, a fantasztikus közönség miatt úgy maradt meg bennem, hogy a magyarok szeretik és értékelik az atlétikát – emlékezett vissza Edwards. – A brit csapat remekelt, míg én az első aranyamat szereztem Európában. Már az első ugrásommal is nyertem volna, de az utolsó kísérletre csak egy centivel maradtam el a tizennyolc méterről. Akkor készült rólam a kép abban a bolondos brit kalapban. A városra viszont egyáltalán nem emlékszem, mert annyira ideges voltam, hogy csak a versenyre fókuszáltam, a látnivalókra nem jutott idő. A kisebbik fiam tavaly Budapestre utazott a barátaival, és imádta a fővárosukat, azt mondta, Budapest az egyik legjobb hely, ahol valaha járt.” |
– Jelenleg három fantasztikus hármasugró is van, az amerikai Christian Taylor, Will Claye és a kubai Pedro Pablo Pichardo. Ön szerint képesek megdönteni az ön rekordját?
– Ismerem őket, a két amerikaival jó kapcsolatban vagyok, de nem örülnék, ha megdöntenék a rekordomat, jó érzés világcsúcstartónak lenni (nevet). De jó látni, hogy van három ilyen kaliberű hármasugró, ami jót tesz a versenyszámnak is. Ha valamelyikük megdönti, őszintén fogok vele örülni.
– Mit szól ahhoz, hogy a hármasugrás kikerült a Gyémánt Liga programjából?
– Nem tudom, a nemzetközi szövetség miért gondolta, hogy jót tesz a sorozatnak, ha kihagy belőle versenyszámokat. Ezzel különbséget is tett köztük, hiszen azt sugallja, hogy egyes versenyszámok jobbak, rosszabbak, vagy népszerűbbek a többinél. Szerintem stratégiai szempontból kifejezetten rossz döntés volt a szövetség részéről, hogy megosztotta a versenyszámokat. Precedenst teremtett, ami nem jó a sportág jövőjének.
– Mire gondol?
– Az új utakat kereső Nemzetközi Olimpiai Bizottság egy ideje a hagyományos sportokat nyirbálja meg az újak miatt, és ennek az atlétika is áldozatául eshet. Az olimpiai mozgalom próbálja követni az idő és a világ változásait, nyitni a fiatalság felé, és olyan sportágakat keres, amelyek a körükben népszerű, mint a sziklamászás, a szörfözés és a golfozás. És most már a NOB nyugodtan mondhatja, hogy egyszer maga az atlétikai szövetség is megvágta a saját sportágát, akkor ő miért ne tehetné meg ugyanezt? Az idők változnak, de egy sportági szövetségnek az a dolga, hogy a sportág egységét tartsa szem előtt. És legyünk őszinték, a Gyémánt Liga problémái nem azzal oldhatók meg, ha néhány versenyszámot kizárnak. Ennél nagyobb strukturális problémák vannak. Rövidlátó döntés született.
– A visszavonulása után szinte azonnal új karriert kezdett építeni a médiában. Korábban is voltak ilyen ambíciói?
– Nem is ambíciónak nevezném, egyszerűen találnom kellett valamit a sport után, ahol új ajtók nyílnak meg előttem, és amiben újra jó lehetek. Számomra ez a váltás természetes volt, mert értettem az atlétika világát, és ezt a tudást használtam médiában is. Szerettem versenyeket közvetíteni, kommentálni. Minden sportolónak új karriert kellene építenie a visszavonulása után, de a harmincas éveid közepén nem könnyű átállítani az agyadat, pláne, ha előtte valamiben nagyon jó voltál. Én szerencsés voltam, hogy lehetőséget kaptam, és például ott lehettem a 2012-es londoni olimpia rendezőbizottságban is.
– Mostanában mi tölti ki az életét?
– A fiaim, Samuel és Nathan a legfontosabbak az életemben. Nem is fiúk, felnőttek már, huszonhat és huszonnégy évesek. A család és a munka mellett biciklizem, golfozok és imádok a tévén sport nézni, talán jobban is, mint közvetíteni! Ilyenkor csak üldögélek a karosszékemben, és élvezem, hogy egyszerű szurkoló lehetek. Idén ötvennégy éves leszek, talán ideje kicsit visszavennem, lassítanom és jobban figyelnem magamra, élvezni az életet. A fiaim már elköltöztek otthonról, új fejezet kezdődik az életemben.