Nem tesz jót az atlétikának, hogy 30 éve áll a rekordom – Jonathan Edwards

Az atlétika egyetemes történelmének egyik legnagyszerűbb pillanata harminc évvel ezelőtt, 1995. augusztus 7-én nagyjából délután fél hat körül érkezett el, amikor a 29 éves brit Jonathan Edwards első ugrásához készülődött a hármasugrás döntőjében. Azt sejteni lehetett, hogy a két évvel korábban Stuttgartban világbajnoki bronzérmet szerző brit valami nagyot alakíthat, hiszen néhány héttel a világbajnokság előtt a lille-i Európa-kupán 18.43 méterre repült, csak a megengedettnél nagyobb szélsebesség miatt nem ismerték el ezt az eredményét világcsúcsnak. Két héttel a világbajnokság előtt aztán egy spanyolországi versenyen már érvényes új világcsúcsot állított fel: 17.98-ra ugrott, egyetlen centivel megdöntve Willie Banks 1985 óta álló világrekordját.

A vb-n a selejtezőn aztán 17.46-os ugrással melegítve, a második helyen került a két nappal későbbi döntőbe. Ott pedig az első sorozatban gyakorlatilag el is döntötte a verseny sorsát: kiváló nekifutás után jól fogta meg a deszkát, aztán csak szállt és szállt, mint aki sosem akar földet érni. Végül 18 méterre és 16 centire mérték az első ugrását, amivel máris történelmet írt, hiszen elsőként ugrotta meg a 18 méteres álomhatárt. Nem egészen húsz perc múlva pedig következett az atlétika egyetemes történelmének még nagyszerűbb pillanata, amikor Edwards a második sorozatban 18.29-re ugrott, úgy, hogy jócskán maradt benne az ugrásában – tökéletes deszkafogással még messzebb repülhetett volna. 

A harminc évvel ezelőtti kora este óta Edwardson kívül mindössze hatan jutottak túl a 18 méteres határon – elsőként az amerikai Kenny Harrison az atlantai olimpia döntőjében (18.09), amivel nagy meglepetésre le is győzte a csúcstartót. Így Edwards végül „csak” Sydneyben nyert olimpiát, s a 2003-as vb után visszavonult – olimpiai bajnokként, kétszeres világ-, egyszeres szabadtéri és egyszeres fedett pályás Európa-bajnokként, és persze világcsúcstartóként. 

Edwardsot a harmincéves évforduló kapcsán a BBC szólaltatta meg, s kiderült, a sportpályafutása után televíziós sportriporternek álló sportember nem feltétlenül örül annak, hogy a rekordját máig nem tudták túlszárnyalni. 

„Nem hiszem, hogy az atlétika számára jót jelent, hogy egy világcsúcs harminc évig fennáll. Figyelembe véve, hogy az elmúlt három évtizedben mennyit fejlődött a sport- és a táplálkozástudomány, az edzési módszerek, nem hiszem, hogy feltétlenül egészséges, ha egy csúcsot ilyen sokáig nem tudnak az utódok megdönteni” – fogalmazott Edwards, aki azt is fejtegette, miért élhet még mindig a rekordja.

„Azt gondolom, hogy az atlétika nem tartotta a tempót az egyre profibbá váló nemzetközi sportvilággal. Az atléták messze nem ugyanolyan javadalmazásban részesülnek, mint mások, ezért sok fiatal tehetség inkább más sportág felé fordul. A másik meg, hogy a technológiai fejlődés nem biztos, hogy segíti az ugrókat. A szénszálas lemezzel szerelt cipők a nekifutásnál ugyan segítenek, de azt hiszem, az elugrásnál és további ugrásoknál már nem” – magyarázta Edwards. 

EDWARDS KÉT UGRÁSA AZ 1995-ÖS VB-DÖNTŐBEN

A BBC egyébként felteszi azt a nyilvánvaló kérdést is, hogy vajon megdönthető-e valaha Edwards csúcsa? 

Az elmúlt évtizedekben az amerikai Anthony Edwards járt hozzá a legközelebb, amikor tíz évvel ezelőtt Pekingben 18.21-re ugrott, míg a világ idei legjobb eredményét, 17.80-at Andy Díaz érte el márciusban egy kínai versenyen. Azt pedig már csak halkan tesszük hozzá, hogy a magyar csúcsot 17.25-tel Bakosi Béla tartja 1988-ból...

Ahogy a '95-ös vb-n bronzérmet szerző dominikai Jérome Romain fogalmazott a BBC-nek: „Jonathan egy ideig biztosan nyugodtan alhat a rekorddöntés miatt.” 

Edwards csúcsánál a férfiaknál régebben csupán négy másik atlétikai világrekord áll, s nem meglepő, három is ügyességi számokból való. A férfi kalapácsvetés rekordját a szovjet Jurij Szedih tartja 86.74 méterrel, 1986 augusztusából, s ezzel az övé a legrégebbi atlétikai csúcs, s ez vélhetően még hosszú ideig nem változik meg.