FFT: Roy Keane-nel vb-döntőt játszhattunk volna – Kilbane

Ízelítőként néhány részlet a FourFourTwo interjújából.

– Egyike vagy azon kevés futballistáknak, akik mind a négy osztályt megjárták. Melyik feljutás volt a legnehezebb?
– Az, amikor a Premier League következett. Fel sem fogtam, mennyire gyors mindenki, és milyen sebesen jár a labda. Sok mindenre rádöbbentem. Kellett egy kis idő, hogy megszokjam, és voltak kétségeim magam felől. Fogytam is, amikor a Sunderland játékosa voltam, nem annyira az izgalmak miatt, hanem mert az edzés sokkal gyorsabb lett, a mérkőzések pedig intenzívebbek. Piszkosul kemény volt.

– Igaz, hogy az angolok is szerették volna, ha válogatott leszel, mielőtt még az írek megkörnyékeztek volna?
– Amint láttam, hogy Roy Houghton betalál Anglia ellen az 1988-as Európa-bajnokságon, mindjárt tudtam, hol a helyem. Írország előtte még nem szerepelt nagyobb tornán, úgyhogy onnantól kezdve csak oda vágytam. Én voltam az első a családban, aki Angliában született, mindenki más tiszta ír, és nagyon szorosan kötődtünk a prestoni ír közösséghez is. Ha kerestek az angol válogatottól, mindig nemet mondtam. Sokan nem örülnek, ha ezt hallják, de nem tudtam volna Angliát képviselni. Ma már az angol válogatottban is nagyon sokféle játékos szerepel, de akkor még nem ment volna.

– Olykor a játékvezetőktől is kaptál...
– Graham Poll megnevettetett. A Sunderland otthon játszott, és az egyik döntése ellenem irányult. Nekirontottam, de ő csak nevetett és lenyugtatott. Amikor aztán mentünk le a pályáról, azt mondta, nagyon szeret a Stadium of Lightban meccset vezetni, mert tudja, hogy ő a második leggyűlöltebb ember. Az első pedig én vagyok.

– Milyen emlékeid vannak a 2002-es világbajnokságról?
– Amikor felnőttem, az volt a legnagyobb élményem, ha hallottam a himnuszt a válogatott mérkőzések előtt. Nem voltam nagyon ideges az első meccsünk előtt, de amikor megszólalt a himnusz, úgy vágott belém a felismerés, hogy egy világbajnokságon vagyok, mintha elütött volna a vonat. Kihagytam egy tizenegyest a legjobb tizenhat között Spanyolország ellen, emiatt összeomlottam, és vigasztalhatatlanul boldogtalan voltam, de amikor visszatekintettem erre a tornára a visszavonulásom után, már csodás volt. Talán az volt a legbüszkébb pillanatom, amikor ott álltam a himnusz alatt Kamerun ellen.

– Számított az írek teljesítményében, hogy Roy Keane összeveszett Mick McCarthyval?
– Nagyon szomorú eset volt. Keane nélkül az elődöntőig juthattunk volna, vele a fináléig is. Kiüthettük volna Spanyolországot a nyolcaddöntőben, a negyeddöntőben elbánhattunk volna Dél-Koreával, és a németekkel az elődöntőben. Lehet, hogy vannak, akik nevetnek ezen, de a csoportkörben hetven percen át lefociztuk Németországot. Ki tudja, mi lehetett volna. Nem féltünk senkitől.

A teljes interjút elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!