FFT: Sosem élveztem igazán a játékot az angol válogatottban – Robbie Fowler

– Gyakran a legtermészetesebb befejező csatárként emlegetnek. Könnyen ment a gólszerzés?
– Sokan azt hiszik, hogy így születik az ember, de ez nem így van. Nagyon sokat kell fejlesztened magad, és állandóan edzened kell. Gyerekként mindkét lábbal gyakoroltam a lövést.

– Hogy látod ma azt, amikor tizenegyest ítéltek a javadra az Arsenal otthonában, de azt mondtad a játékvezetőnek, hogy ne adja meg? Utána UEFA Fair Play-díjat kaptál.
– Ismertem David Seamant, és ennek is szerepe volt benne, de nem volt tizenegyes, nem ért hozzám. Elvesztettem az egyensúlyom, és elestem. Azonnal szóltam a bírónak, de addigra már megadta. A csapattársaim azt hitték, hogy megőrültem, és mondogatták, hogy hagyjam már abba.

– Melyik menedzser hozta ki belőled a legjobbat?
– Roy Evans, ehhez kétség sem férhet. Nagyon szerettem, ahogyan az emberekkel bánt, és ahogy felkészített bennünket más csapatokkal szemben. Gérard Houllier és Rafa Benítez jobbak voltak a taktika terén, de Evans hozta ki belőlem a legtöbbet.

– Milyen érzés volt, amikor 2006-ban visszakerültél az Anfieldre?
– A szívem mélyén mindig is vissza akartam menni. Aznap, amikor Benítez felhívott, csodálatos pillanatokat éltem át. Ez volt életem legjobb telefonhívása.

– Többet érdemeltél volna huszonhat válogatottságnál?
– Sosem élveztem igazán a játékot az angol nemzeti együttesben. Nagyjából tizenkét alkalommal lehettem kezdő. Sosem éreztem magam igazán a részének. Igaz, nagyon szerettem volna ott lenni a csapatban, de gyakran a közelébe sem kerültem. Borzalmas érzés volt. Száz gólt kellett szereznem a Liverpoolban, amire egyáltalán meghívtak. Évekig vártam, döbbenetes volt.

A teljes interjút elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!