Az angol válogatott 141 éves múltjának mélypontjai

Vágólapra másolva!

2014.01.01. 13:14

Címkék

Az 1953-as Anglia–Magyarország (3:6) válogatott labdarúgó-mérkőzés előtt is szenvedett kellemetlen vereségeket a futball tanítómesterének tartott angol válogatott, az pedig ebben a formában mítosz csupán, hogy Puskás Ferencék fosztották volna meg a gárdát a hazai veretlenségétől. Szinte mellékesen jegyezzük meg: legjobbjainktól még korábban is kaptak figyelmeztető pofont, bár a „hathárom" mind közül valóban mérföldkőnek számít. Az már magyarázhatatlan, vállalhatatlan volt. Ott nem egyszerűen rossz napot fogtak ki a tanítók, ott őket ültették be az iskolapadba, és oktatták igen rendesen a lelkiismeretes tanulókból lett sportági egyetemi előadók. De kiktől, mikor és mekkora fricskákat szenvedték el a korábban az angolok? Rendhagyó bevezető a mai angolos futballnaphoz.

Az angol labdarúgó-válogatott az első hivatalos nemzetek közötti mérkőzését – már amennyiben ez egyáltalán helytálló, politikailag semmiképpen, csupán a sportágban – Skócia ellen játszotta 1872. november 30-án: a találkozó gól nélküli döntetlennel zárult. A folytatásban azonban a skótok domináltak a kezdeteknél: az első tizenhárom randevújukból kilencet nyertek meg – az angolok a harmadik találkozón kaptak ki először, igaz, Glasgow-ban 2:1-re. Bár utána valamelyest kiegyenlítettebbé váltak az erőviszonyok, ötvenből 27-szer a skótok győztek. Mindez azonban nem érte traumaként Angliát.

AZ IGAZSÁGTALAN SORS
Graham Morse, Sir Walter Winterbottom életrajzírója – egyben veje – igazságtalannak tartja, hogy az általa nagy edzőreformernek tartott apósára úgy emlékeznek, mint annak az angol válogatottnak a szövetségi kapitányára, amely hazai pályán először szenvedett vereséget nem brit együttestől. És nem úgy, mint egy sikeres szakemberre – aki négy vb-n irányíthatta Angliát – és sikeres sportvezetőre, az 1966-os vb-győzelem megalapozójára. „Dick Francisra is az 1956-os, Devon Loch-i tragédia kapcsán emlékszik mindenki, nem úgy, mint a történelem egyik rekordtartó zsokéjára. 1946-ban, a kezdetekor makacs ellenállással szembesült az FA-ben, senki sem hitt egy edzőnek, és senki sem akart változtatásokat. Walter már az angol futball fénykorában látta, hogy vége az egyeduralomnak, ha sürgősen nem változtatnak. A magyarok elleni megalázó vereség után már nem kellett mit magyaráznia, mindenki látta, hogy miről beszél, ez így rossz, nem mehet tovább.”

A futballkönyvek feljegyeznek két 1881-es hazai vereséget: Wales 1:0-ra győzött Blackburnben, Skócia 6:1-re(!) Londonban! Az 1883-tól megrendezésre kerülő brit háziversenyeken (British Home Championship) a kezdetekben Anglia és Skócia volt a két favorit, Wales 1907-ig, Írország 1914-ig várt az első tornagyőzelmére. Utóbbi abban az évben február 14-én Middlesbrough-ban győzött is Anglia ellen 3:0-ra! Ez Walesnek 1920. március 15-én sikerült először Londonban, ahonnan megdicsőülten és 2:1-es győzelemmel utazott haza.

Az első méretes pofont – értve ezalatt annak utóéletét és visszhangját – az angol futballtörténelemben 1928 májusának utolsó napján Skócia osztotta ki a válogatottnak. A Wembleyben(!) aratott 5:1-es győzelmük után a skótok büszkék voltak arra, hogy a csatáraik milyen okosan használták ki az angolok taktikai gyengeségét, akik nem először hagytak üres területeket a széleken. Egyben nem értették: mikor okulnak mindebből.

De még mindig brit ellenlábasokról beszélhetünk. Nem úgy 1929. május 15-én, amikor a spanyolok Madridban győztek 4:3-ra. Ezt az idegenbeli vereséget az angolok elintézték azzal, hogy a túl erős napsütéshez nem voltak hozzászokva, az pedig elvakította őket, és a pálya talaja is szokatlanul kemény volt.

ANGLIA HAZAI VERESÉGEI A „HATHÁROM" ELŐTT
1877. március 3., London: –Skócia 1:3
1881. január 18., Blackburn: –Wales 0:1
1881. március 12., London: –Skócia 1:6
1883. március 10., Sheffield: –Skócia 2:3
1887. március 19., Blackburn: –Skócia 2:3
1889. április 13., London: –Skócia 2:3
1897. április 3., London: –Skócia 1:2
1903. április 4., Sheffield: –Skócia 1:2
1914. február 14., Middlesbrough: –Írország 0:3
1920. március 15., London: –Wales 1:2
1922. április 8., Birmingham: –Skócia 0-1
1924. március 3., Blackburn: –Wales 1:2
1926. március 1., London: –Wales 1:3
1926. április 17., Manchester: –Skócia 0:1
1927. november 28., Burnley: –Wales 1:2
1928. május 31., London: –Skócia 1:5
1933. november 15., Newcastle: –Wales 1:2
1936. február 5., Wolverhampton: –Wales 1:2
1938. április 9., London: –Skócia 0:1
1949. április 9., London: –Skócia 1:3
1949. szeptember 21., Liverpool: –Írország 0:2
1951. április 14., London: –Skócia 2:3
1953. november 25., London: –Magyarország 3:6

Ez tehát már nem brit válogatott elleni vereség, de még a csatornán túl, és ugye ez, ha kevésbé vállalható, azért meg-/kimagyarázható. És valóban: a közvéleményt sem vágta a földhöz. Egy nap híján két évvel később a franciák Párizsban fektették két vállra Angliát, pontosabban kis képzavarral élve ötre (5:2), az 1934-es közép-európai turnén pedig mindjárt két vereséget is begyűjtött az angol válogatott. Előbb május 10-én Budapesten kapott ki 2:1-re, majd hat nappal később Prágában a csehszlovákoktól ugyanennyire. Ne feledjük azonban: mind a csehszlovák, mind a magyar együttes kora egyik legjobbja volt a kontinensen: előbbi még abban az évben (1934), utóbbi négy évvel később lett világbajnoki ezüstérmes.

A nem angol válogatottakból összeverbuvált, de amúgy brit futballistákból álló együttes 1934. március 21-én Sunderlandben nyert Anglia ellen 7:1-re egy nemhivatalos gálameccs keretében.

A legendás szövetségi kapitány, a „hathármat” is ebben a pozícióban végigasszisztáló Sir Walter Winterbottom később önéletrajzában elismerte: a sportágat tekintve önmagát maximálisan elszigetelve tartó Anglia nem vette tudomásul, hogy a labdarúgás milyen gyors fejlődésen megy keresztül Európában. Igazi ómennek számított ebben az időszakban a május: 1936-ban a tavasz utolsó hónapjában három nap leforgása alatt Ausztria (2:1), majd Belgium (3:2) is legyőzte Angliát. 1938-ban Svájc (2:1), 1939-ben Jugoszlávia (2:1), szintúgy májusban. De még mindig a La Manche-csatornán túl! A hírek, az információk pedig akkor még messze nem úgy áramlottak országok és földrészek között, mint manapság.

A II. világháború után új időszámítás kezdődött a sportágban is, szinte az alapjairól kellett újraszervezni a klubokat, a bajnokságokat, a válogatottakat. 1949-ben már a svédek is elmondhatták magukról, hogy legyőzték Angliát (ismét májusban, pontosan 13-án 3:1-re), majd ugyanabban az évben Írország nyert 2:0-ra Liverpoolban.

Anglia először az 1950-es vb-n vett részt, de sok köszönet speciel volt a szereplésben. Hiába győzött Chile ellen (2:0), utána kikapott az Egyesült Államoktól(!) és Spanyolországtól is, méghozzá egyaránt 1:0-ra. Az amerikaiaktól elszenvedett vereség után így fogalmazott a The Times: „Az angol válogatott korábban valószínűleg még soha nem játszott ennyire rosszul.”

POFON A TANÍTVÁNYOKTÓL
1929. május 15., Madrid: –Spanyolország 3:4
1931. május 14., Párizs: –Franciaország 2:5
1934. május 10., Budapest: –Magyarország 1:2
1934. május 16., Prága: –Csehszlovákia 1:2
1936. május 6., Bécs: –Ausztria 1:2
1936. május 9., Brüsszel: –Belgium 2:3
1938. május 21., Zürich: –Svájc 1:2
1939. május 18., Belgrád: –Jugoszlávia 1:2
1947. május 18., Zürich: –Svájc 0:1
1949. május 13., Stockholm: –Svédország 1:3
1950. június 29., Belo Horizonte (vb): –Egyesült Államok 0:1
1950. július 2., Rio de Janeiro (vb): –Spanyolország 0:1
1953. május 31., Montevideo: –Uruguay 1:2
1953. november 25., London: –Magyarország 3:6

1953-ban a november végi mélypontot megelőzte a dél-amerikai szereplés, ahol Argentínával nem bírt az angol válogatott (0:0), a világbajnoki címvédő Uruguaytól pedig kikapott (1:2). Utána azonban kiegyenesedett egy picit. New Yorkban vágott vissza az amerikaiaknak (6:3), a brit bajnokságban, egyben vb-selejtezőn nyert Wales (4:1), majd Írország ellen is (3:1), az Európa-válogatottal pedig – amelyben Kubala László kétszer volt eredményes – 4:4-es döntetlent játszott.

Az „angolmagyarral” azonban nemcsak megfújatták a riadót, hanem hosszas magyarázkodás után fel is keltek, majd hozzáláttak az érdemi változtatásoknak. A tanítók elfeledhették végre a felsőbbrendűség érzését, és gyökeresen megváltoztatták a klubok napi edzésmunkáját, a válogatottak kiválasztását, vagy éppen a csapatok taktikáját, amelyhez a tradíciók végett foggal-körömmel ragaszkodtak. De még olyan apróságoknak tűnő, bevett évtizedes hagyományokhoz is hozzányúltak, mint a nem igazán sportolásra alkalmas öltözék, illetve a meccs előtti bemelegítés. Picit megkésve világosodtak meg: húsz-harminc évvel azelőtt kellett volna hasonló szintű változásokat véghezvinniük.

Puskás Ferenc és az ő mágikus magyar társai így változtatták meg végleg az angol futballt, amely korábban is számtalan figyelmeztetést kapott, de mégis megvárta, amíg sokadszorra is a padlóra került. Akkor aztán ki is számolták: korábban hat gólt nem kaptak a Wembleyben. A 7:1-es (szemszögükből 1:7-es) budapesti visszavágó pedig a mai napig fennálló rekordveresége Angliának, amely ráadásul a jugoszlávok elleni 1:0-s belgrádi vereséggel párosult. Mindezek után a poraiból éledt újjá az angol futball, és lett azóta is a sportág egyik meghatározó válogatottja; 1966-ban otthon tartotta a vb-trófeát. Ritkán kerül ugyan a topfavoritok közé, de félvállról egyik rivális sem veheti, hiszen megkerülhetetlen tényezője a világ futballjának.