Mindegyik nagycsapat nyert: az MU, a Pool, a Chelsea és az Arsenal is

Mindig is kacagtam azon, hogy Angliától jó néhány kilométerre vannak olyan emberek, akik a billentyűzet óvó fedezéke mögül (természetesen névtelenül), vérben forgó szemekkel szidják a Manchester United, vagy éppen az Arsenal korszakos mesterét. De Rafa Benítez is kapott már hideget-meleget, és voltak olyanok is, akik Guus Hiddinknek postázták volna a kötelet a sok elődöntőbeli kudarca miatt.

Mindezt tették talán az éppen aktuális FIFA-játékban elért „sikerüktől” vagy egy-két doboz sörtől felbátorodva. Pedig amit a fent említett mesterek már elértek pályafutásuk során, az mindenképpen tiszteletre méltó. Ezen egy-két rosszul sikerült mérkőzés nem változtathat…

A kilencvenes évek végén szerettem bele az angol fociba, akkor, amikor a tévében (talán a TV3-on...) először kezdtek egyórás összefoglalót adni (a sugározni szebb szó lenne, de ha már egyszer leírtam, vállalom…) a Premier League fordulóiról. Most, több mint tíz év elteltével pedig örülök, hogy a Premier League a világ legerősebb bajnoksága, a világ legjobb edzőivel. Előbbi tény (még akkor is, ha Rómában az FC Barcelona emelhette magasba a BL-serleget…), míg utóbbi szubjektív megállapítás.

Az én szememben a 2008–2009-es szezonban mind a négy nagycsapat nyert valamit. Bajnoki aranyérmet természetesen csak az MU.

Sir Alex Fegruson együttese előtt le a kalappal! Végig kiegyensúlyozottan futballozott, a riválisok pedig hiába próbálták megközelíteni, a „vörös ördögök” rendre visszaverték a támadásokat. Az MU egyeduralkodása az 1992 óta létező Premier League-ben talán éppen ennek a masszív, körülményektől független teljesítménynek köszönhető. Az MU ugyanúgy tud futballozni, amikor semmi tétje sincs a találkozónak, mint amikor a bajnoki cím múlik rajta. Ugyanúgy, amikor két hete nem játszottak együtt a labdarúgók, mint amikor kétnaponta kell pályára lépni. Ugyanúgy – méghozzá nagyon jól.

Bár kis túlzással a Liverpool utolsó bajnoki címe már csak fekete-fehér felvételeken van meg, ebben az évadban a Pool is kitett magáért. A kupaspecialistának kikiáltott Mersey-parti legénységnek végre ismét volt halovány esélye a végső győzelemre, ráadásul a Manchesterben aratott 4–1-es márciusi sikerükkel pont ők hozták vissza az izgalmat az eldőlni látszó sorozatba.

Guus Hiddink a viharvert Chelsea-t emelte ismét Európa egyik legerősebb csapatává. És bizony ha nincs Andrés Iniesta vagy Henning Övrebö játékvezető (ki-ki döntse el vérmérséklete és hovatartozása szerint), az együttes ismét – mint egy évvel ezelőtt – Bajnokok Ligája-döntőt játszhatott volna, egy értékes bajnoki bronzéremmel a zsebében. Persze az sem mellékes, hogy az idény végén távozó holland szakember irányítása alatt a csapat végül megnyerte az óriási presztízsű FA-kupát.

Az Arsenal pedig, amikor már sokan kongatták azt a bizonyos vészharangot, egy pillanat alatt összeszedte magát a hajrára, és zúzta porrá az Aston Villa BL-reményeit – igaz, ehhez kellett Martin O’Neill gárdájának látványos kipukkadása is. Nem mellékesen a londoni alakulat is bejutott a BL elődöntőjébe, ez pedig, mint tudjuk, Anglián kívül csak egy ország, Spanyolország képviselőjének sikerült.

A nagy edzők és a nagy csapatok ismét bizonyítottak Angliában, s bár azt nem árulom el, hogy a négy klub közül melyikkel szimpatizálok (szurkolni szerintem magyar embernek csak magyar együttesért szabad…), furcsa – talán perverz – módon, de örülök az MU, a Liverpool, a Chelsea és az Arsenal sikerének is.