Furcsa pár – Tom Brady és Rob Gronkowski párhuzamos portréja

Ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie, de ha elolvassák hőseink történetét, világossá válik, hogy nem is történhetett volna másképpen. Az NFL-történelem legjobb irányítója és legkiszámítottabb imázsú személyisége, Tom Brady, bár legendává vált a New England Patriotsnál, elunta, hogy túl a negyvenen is egy kérlelhetetlen kiképző őrmester ugráltatja, így a napfényes Floridában, a Tampa Bay Buccaneers színeiben kívánja orvosolni életközepi válságát. A megismételhetetlen sikerekben az utóbbi évtizedben fő tettestársának számító, de közben a sablonos profilét kereteit minden irányban szétfeszítő Rob Gronkowski pedig már harmincévesen letette egyszer a lantot ipari mennyiségű csonttörés és agyrázkódás után, hogy idén, Brady hívó szavára visszatérjen, és újra összeálljon az utolérhetetlen kettős.

Na ja: Gronkowski életében szerzett 79 NFL-touchdownjából 78-szor Brady varázsolta a kezébe a tojáslabdát, Brady pedig maga lobbizott új csapatának vezetőedzőjénél Gronkowski szerződtetéséért, hiszen nem volt játékos, akivel jobban megértették volna egymást a pályán: karrierje második legkedvesebb elkapójával, Randy Mosszal is csak feleennyi, 39 touchdownt hozott össze. És mivel a jó Gronk sohasem mondana nemet a napfényes Floridára, sem Brady hívó szavára, az idei szezonban a duó már a Buccaneersnél muzsikál.

Egyelőre ugyanakkor csak fékezett habzáson: bár a Tampa Bay első öt meccséből hármat megnyerve vezeti csoportját, Gronkowski tizenkét labdát kapott el és egyetlen touchdownt sem szerzett. Sokat nem is fog: az NFL-darálóban őrlődött teste nem a régi, így már nem képes a teljes védelmen átverekedni magát minden Brady-passzal – csak élvezi, hogy a pályán lehet, jó hangulatban, együtt régi játszótársával, akinek cserébe új csapatában is mindig van egy megbízható embere a pályán.

Igazán bájos történet egy furcsa párról, nem? És még igaz is. De azért az idő múlását mindennél jobban mutatja, hogy Brady és Gronkowski nem elsősorban egymás miatt választotta a Tampa Bayt. Brady kaliforniai őslakos létére azért szerződött mégis az Egyesült Államok keleti partjára, hogy ne kelljen átrepülnie az országot, ha látni akarja előző kapcsolatából született fiát New Yorkban, és Gronkowski indokai is hasonlóak voltak: neki a Tampa Bay stadionjától két órára lakik – az anyukája...

TOM BRADY: A tökéletes élsportoló
Ha az élsportolónak létezik tökéletes példánya, akkor Tom Brady az. Nem feltétlenül fizikai értelemben, elvégre az izomagyakkal tömött NFL-öltözőkben nyúlbélának számít, hiába nyomná le szkanderben bármelyik budai elit edzőterem teljes közönségét. Ám ha úgy döntünk, hogy önbizalom, fellépés, elszántság, akaraterő, alázat, céltudatosság, kitartás, sikeresség, nem utolsósorban elismertség és imázs teszi az élsportolót, akkor az Ablak–Zsiráfban a már aktív pályafutása során legendává nemesült irányító fotójával kellene illusztrálni a vonatkozó szócikket.

Persze ha valakit egy százéves sportbajnokság történetében szokás a legjobb játékosnak tartani, az kell, hogy tudjon valamit. Tom Brady például egyvalamit biztosan tudott: hogy ő a legjobb, és ha még nem az, akkor addig fog dolgozni, amíg a legjobb nem lesz. Amikor elsős gimnazistaként csak védőjátékosnak vették be a focicsapatba, a következő szünidőt edzőtáborokban és specialisták kezei alatt töltötte, és amire ősszel visszament az iskolába, már kész irányítónak számított. Amikor pedig az edzője azt mondta neki, hogy ez mind szép, de hiába első osztályú a karja, ha a lábai legjobb esetben ötödosztályúak, másnaptól minden hajnalban felkelt, és amíg az osztálytársai vidáman durmoltak, ő a lábait erősítette a konditeremben.

Mérhetetlen elszántságához csak az önbizalma ért fel: hiába tudott maga mögött csak erős közepes egyetemi pályafutást, hiába volt róla az a játékosmegfigyelői szakvélemény, hogy „Gyenge felépítésű az NFL-hez, sovány és keskenyek a vállai, törékenynek látszik, el fogják nyomni”, hiába kelt el mind­össze 199. játékosként a 2000-es NFL-drafton, és hiába számított csak a negyedik számú irányítónak, amikor az első edzőtáborban a folyosón összetalálkozott Robert Krafttal, a Patriots dollármilliárdos tulajával, úgy mutatkozott be neki: „Tom Brady vagyok, és az, hogy engem választottak, a legjobb döntés volt a csapata történetében.”

És húsz évvel, hat Super Bowl-győzelemmel később beláthatjuk, hogy még csak nem is túlzott.

Az volt a trükkje, hogy az első pillanattól sugárzott róla az ellenállhatatlan magabiztosság, amelyet aztán a teljesítményével igazolt is – bármit képes volt elérni, és csapattársaival is elhitette, hogy az ő vezetésével képesek lesznek bármire. Már az első szezonjában, amikor még gyakorlatilag nem került pályára, ő javítgatta a többi újonc hibáit, közben kívülről-belülről megtanult minden formációt és taktikai variációt, fáradhatatlanul elemezte a leendő ellenfeleket, így amikor a 2001-es idény második meccsén a tízmillió dolláros sztárirányító, Drew Bledsoe megsérült, Bill Belichick, a morc főedző angyali nyugalommal tette be a helyére az akkor még harmincadannyit sem kereső Bradyt, aki elképesztő magabiztossággal vezette győzelemről győzelemre a Patriotst, majd, már a Super Bowlban, 24 éves nyikhajként, az utolsó percekben, döntetlen állásnál is ugyanilyen lazán, cseppnyi félelem vagy kétkedés nélkül vitte végig a pályán a Patriotst a jóval esélyesebb St. Louis Rams ellen, egészen a győzelmet jelentő mezőnygólig.

A többi pedig már történelem. Brady a következő három évben még két bajnoki gyűrűt szerzett, majd a 2010-es években újabb hármat, miközben egy híján minden esztendőben playoffba vitte a New Englandet (a kimaradt 2008-as szezonban annyi a mentsége, hogy már az idénynyitón elszakadt a térdszalagja és nem lépett pályára az idényben), 19 év alatt 13 főcsoportdöntőt (ez a Super Bowl előszobája) és kilenc nagydöntőt játszva – amit eddig felsoroltunk, az mind rekord a maga nemében.

Eközben a világ egyik legismertebb sportolója lett, aki a szupermodellek közül is az egyik legjobbat, a brazil Gisele Bündchent vette feleségül, és persze gondosan építi, őrzi és váltja dollármilliókra a csúcsok csúcsán lévő vérprofi élsportoló imázsát, szinte semmiféle spontaneitást nem megengedve önmagának a nyilvánosság előtt. Tulajdonképpen akkor mutatkozott a legemberibbnek, amikor a legutóbbi szezont követően végül úgy döntött, húsz év után elhagyja a New England Patriots csapatát és Bill Belichick katonás szigorral működtetett, bár utánozhatatlanul eredményes kiképzőtáborát, és pályafutása – tervei szerint – utolsó három évét inkább jó hangulatban tölti el, mellesleg saját magának is megválaszolva a kérdést, hogy legnagyobb részben Belichicknek köszönhetően lett a történelem legeredményesebb amerikaifutball-játékosa, vagy éppen ő tette naggyá a mogorva mestert.

De legyen bármennyire is kiszámított és gépies, hiába ad legtöbbször alaposan betanult sablonválaszokat a feltett kérdésekre, hiába tart – persze nem kis részben önvédelemből – jelentős távolságot szinte minden földi halandótól, és hiába tűnnek az internetes és médiamegjelenései egy nem különösebben bátor marketingosztag által megtervezett, soha véget nem érő reklámkampány részeinek, talán nem is történhet másképpen, ha az ember a világ legjobbja a világ egyik legnépszerűbb sportágában. És mindez semmit sem von le annak az értékéből, ami akkor történik, amikor Tom Brady tojáslabdát fog a kezébe, és megmutatja, milyen is az élsportolók közül a legkiválóbb.

ROB GRONKOWSKI: A kajla óriás
Ha az élsportolónak létezik tökéletes ellentéte, akkor Rob Gronkowski az – legalábbis ha az élsportolóra a sportágát és pályafutását mindenekfeletti fontosságúnak tartó atlétarobotként tekintünk, aki patikamérlegen méri ki minden, a nyilvánosságnak szánt gondolatát és kínosan ügyel a tökéletes, mindenkinek elfogadható(an szürke) imázs fenntartására, miközben csendben, konfliktusmentesen teszi a dolgát.

Gronkowski, vagyis A Gronk (mert egy efféle figurának olyan becenév jár, mint egy szuperhősnek vagy mesebeli óriásnak) ugyanis úgy a történelem legjobbja abban, amit csinál, hogy közben mindig tökéletesen önmagát adja, minden máz és mesterkéltség nélkül.

Ettől már önmagában különleges és szerethető volna, főleg az NFL-mezőnyben, amelyben teljes PR-csapatok dolgoznak azon, hogy a futballisták lehetőleg ne legyenek egyáltalán semmilyenek, és minden magára valamit is adó edző gyanakodva szemléli azokat a játékosokat, akiknek van úgymond élete is a foci mellett. És ebben semmi túlzás nincs: Gronkowskiról például a vak is látta, hogy tökéletes felépítésű izomkolosszus, mégis csak a második kör derekán választották ki a 2010-es játékosbörzén, és nem elsősorban súlyos gerincsérülése okán, amely miatt másfél egyetemi szezont kihagyott. Az NFL-szakemberek főleg amiatt aggódtak, hogy a gyerekkora óta a tojáslabda bűvöletében élő (apja, három bátyja és öccse egyaránt futballozott), kiemelkedő eredményeket prezentáló, magát az edzőteremben is széthajtó srác vajon tényleg elég elkötelezett-e a sportág iránt. Merthogy a draft előtti elbeszélgetésen, amelyeken az újoncok általában jól betanult állásinterjú-szövegeket adnak elő arról, hogy legnagyobb hibájuk a maximalizmus, és Szun Ce ókori filozófustól A háború művészete a kedvenc könyvük, Gronk nem titkolta, hogy botrányos módon nemcsak futballozni szeret, hanem bulizni, általában jól érezni magát, és rajzfilmeket nézni is, és Spongyabob Kockanadrág a nagy kedvence – a Patriots játékosmegfigyelői pedig izzadni kezdtek, hogyan állnak majd az edzőfejedelem Bill Belichick elé azzal, hogy a spongyabobos gyereket kellene draftolni... (Történik mindez abban az NFL-ben, amelyben asszonyverés, házasságszédelgés, ittas vezetés vagy kisebb súlyú erőszakos bűncselekmény sem jelenthet akadályt, ha valaki amúgy jól idomítható futballmajomnak számít. A Patriotsnál például nem sokkal Gronk után szívfájdalom nélkül draftolták a már ekkor problémás gyerek híré­ben álló, de tényszerűen ügyes Aaron Hernandezt, aki néhány évvel később a börtönben lett öngyilkos, miközben emberölés miatti életfogytiglanját töltötte. De valóban, Spongyabob is súlyos probléma.)

Azt persze meg kell adni, hogy a tinédzserkorból éppen csak kinőtt Gronkowskiban valóban volt valami jóindulatú, kissé fogalmatlan természetesség. Amikor például a New Englandnél járt felmérőn, és várnia kellett az igazgatói iroda előtt, összehajtogatta 1500 dolláros kölcsönzakóját (amelyet egy 47-es Martens bakanccsal viselt amúgy), és az ajtóban, a padlószőnyegen szundikált egy sort, a draftról pedig csaknem lekésett, mert amikor az ügynöke felment érte az emeleti hotelszobába azzal, hogy indulni kellene, ő még alsógatyában birkózott a duplaágyon a testvéreivel – igen, huszonéves, felnőtt emberekről beszélünk. De Gronk ilyen: kimondottan nehezére esik mást tenni, mint amit a hatalmas és jóságos szíve diktál, képtelen megjátszani magát, pókerjátékosnak például közismerten gyalázatos, azon prózai okból, hogy képtelen hihetően hazudni.

Oké, a profi futballban eltöltött tíz év alatt azért kupálódott valamelyest, de gondosan ügyelt rá, hogy a siker vagy a pénz ne változtassa meg, az pedig sohasem volt kérdés, hogy tökéletesen ketté tudja választani a munkát és a szórakozást. Édesapja belenevelte (bátyjai meg beleverték), hogy bármit is tesz, csinálja teljes erőbedobással (így aztán ennek a látszólagos izomagyú tökfejnek ötös alá volt az iskolai átlaga és csaknem hibátlan az érettségije amellett, hogy Atlasszá gyúrta magát és megállíthatatlan volt a futballpályán, és a taktikai variá­ciókat is betéve tudta), sohase törjék le a kudarcok (így aztán nem volt olyan a súlyosabbnál súlyosabb sérülései közt, amelyből ne megerősödve kászálódott volna ki), és tudja meghúzni a határt a mókázás és a veszélyes hülyeség között (így aztán Gronk sohasem drogozott és mindig csak annyit iszik, hogy még ne dőljön ki).

A pályán pedig nem volt párja az elmúlt évtizedben. Van három Super Bowl-gyűrűje, a 2011-es szezonban szerzett 17 touchdownja rekord a tight endek között (sőt abban az évben a teljes ligában is, ami az ő posztjáról sohasem látott bravúr), és még vagy tucatnyi további különféle csúcs birtokosa – na meg népi hős, aki egy percre sem veszítette el gyermeki lelkesedését a játék iránt.

Illetve...

A 2018-as idényt követően Gronk letette a lantot. Akkor már hét éve nem játszott végig sérülés nélkül egy teljes évadot – na ja, akinek az a védjegye, hogy teljes lendülettel tarolja le maga előtt az NFL-hústornyokat, annak a szervezete akkor is benyújtja a számlát, ha amúgy szereti, amit csinál. És Gronkowski már nem is élvezte annyira a New England-i, Bill Belichick-féle dresszúrát, a rendet, a szigort, az örökös megfelelési kényszert – pihenni akart, de el is mondta, hogy nem zárja be maga mögött végleg az NFL ajtaját.

És egy évvel később vissza is tért – ismét mosolyogva, a régi, kajla Gronkként. Persze már sokkal bölcsebben.

A videó az elindítást követően a „Megtekintés a YouTube-on” szövegre kattintva érhető el.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)