NHL: a semmiből lett sztár az újonc, aki 80 éves csúcsokat döntöget

Szergej Bobrovszkij, Artyemij Panarin, Matt Duchene, Ryan Dzingel.

Olyan játékosok, akik közül kis túlzással egyetlen elvesztése is földhöz vágna egy teljes franchise-t, hát még ha mind egyszerre távoznak. A Columbus Blue Jacketsnek sikerült ez a bravúr, nyáron jóformán az összes valamirevaló emberét elveszítette, így az esélytelenek teljes nyugalmával vágott neki a mostani idénynek.

NEM JÖTT BE A MINDENT EGY LAPRA

Persze tudta ezt előre Jarmo Kekäläinen – az NHL egyetlen európai igazgatója –, amikor az előző idény második felében bemondta az „all-int”: mindent egy lapra tett fel, az összes piacon elérhető nagyobb nevet elhozta, hogy így szálljon versenybe a bajnoki címért, és próbálja meg maradásra bírni két legnagyobb sztárját, a két lejáró szerződésű oroszt, a kapus Bobrovszkijt és a csatár Panarint. Tudható volt, e kockázatos taktikának két végkimenetele lehet: vagy földöntúli siker és bajnoki cím, vagy totális bukás – ha nem lesz meg a Stanley-kupa, szélnek ered a teljes brigád.

Mondanunk sem kell, az amúgy is mérsékelten sikeres klubnál, amely 2000 óta tartó története alatt mindössze ötször esett be a rájátszásba, természetesen utóbbi forgatókönyv valósult meg: a pánikgomb kései megnyomása és a nagy igazolgatások végül annyira voltak elegendők, hogy az alapszakaszt rekordmérleggel megnyerő Tampa Bay Lightningot kisöpörjék, de aztán a nagydöntőig jutó Boston Bruins el is intézte őket a második körben, így a nyáron a vártnak megfelelően mindenki elhagyta a süllyedő hajót.

A teljesen megtépázott Blue Jackets ismét közröhej tárgya lett, az évad előtt csak a történelmi mélyponton lévő Detroit Red Wingst (a klub szenvedését lásd egy oldallal később) tartották nála is esélytelenebbnek.

Csakhogy az előre nem látható tényezőkkel nem számolt – nem is számolhatott senki.

ÁTJÖTT A TENGERENTÚLRA, ÁMULATBA EJTETTE AMERIKÁT

Mert éppen ez a jégkorong sajátos szépsége: egyik napról a másikra bukkanhatnak fel a semmiből olyan, addig tucatjátékosnak hitt hokisok, akik életük nagy lehetőségét megragadva pillanatok alatt a csúcson találják magukat. Erre tökéletes példa Elvis Merzlikins esete.

Amikor 2019 végén az első számú kapus, a finn Joonas Korpisalo is hosszabb távra lesérült, a Columbust végleg eltemette mindenki. Hiba volt.

Mit volt mit tenni, minden mindegy alapon felhozták a farmcsapatból a lett Merzlikinst, aki előtte sohasem lépett pályára nemhogy az NHL-ben, de még a tengerentúlon sem (leszámítva azt a két darab AHL-es meccsét a farmcsapatban), mert bár 2014-ben a harmadik körben draftolta őt a Blue Jackets, onnantól végig Európában védett, a svájci élcsapat Luganóban. Ott mondjuk, elég jól: a patinás bajnokságban kétszer, 2016-ban és 2018-ban is a legjobb kapusnak választották, egyik alkalommal sem rajta múlt, hogy a luganóiak végül mindkétszer elbukták a finálét.

Csakhogy Merzlikinst mindez nem érdekelte különösebben, és úgy érkezett meg az NHL-be, hogy azóta is mindenki az állát keresi. A fiatal lett kapus valószínűtlenül gyorsan és jól alkalmazkodott a világ legerősebb bajnokságához, december 31-ével kezdődően csinált egy olyan sorozatot, amilyenre tényleg nem sok példát látni ezen a szinten (nemhogy egy újonctól, bárkitől!): 14 meccsen 12 győzelem, döbbenetes, 1.51-es kapottgól-átlaggal és 95.3 százalékos védési hatékonysággal! S ez csak a kezdet volt, a hétvégén, az éppen az emlegetett szamár Detroit lenullázásával olyat tett, amilyet újonc kapus több mint 80 éve nem: elmúlt nyolc meccséből ötöt is kapott gól nélkül, azaz shutouttal zárt.

Most már senki sem röhög a Columbuson. Ami az idény előtt csodaszámba ment volna, most kezd valósággá válni: az ifjú lett kapus rájátszást érő helyre kormányozta a sztárok hiányában példás csapatként működő Blue Jacketset, így most már inkább az lenne a meglepetés, ha a nem lenne ott a playoffban...

OZOLINS, ZOLTOKS, ÉS A TÖBBI LETT

És Merzlikins tündöklése remek alkalmat teremt arra, hogy végigvegyük a leghíresebb lett NHL-játékosokat.

Az apró balti ország legnépszerűbb sportja mindmáig a jégkorong – ez a szovjet éra nagyon kevés kellemes öröksége közül az egyik. Több mint hétezer igazolt lett játékost tartanak számon, ami kimondottan magas szám a népesség tükrében, hiszen ez a mindössze kétmilliós ország teljes lakosságának a 0.36 százaléka. Válogatottjuk 1996, azaz több mint két évtizede megszakítás nélkül a világelit tagja, a 2018-as világbajnokságon a negyeddöntőig jutottak, kirakatcsapatuk, a Dinamo Riga pedig az ország függetlenné válása után is maradt az orosz élvonalban, 2008-as alapítása óta tagja az orosz bázisú szuperligának, a KHL-nek.

Ettől függetlenül a lettek azért nem karistolnak minden bokorban az NHL-ben – éppen ezért is olyan nagy szó most Merzlikins parádéja.

A leghíresebb lett hokis Sandis Ozolins, aki 1992-től egészen 2008-ig a legmagasabb szinten nyomta, és még NHL-mércével mérve is meghatározó játékos volt. Ezerkilencszázkilencvenhatban tagja volt a Colorado Avalanche legendás aranycsapatának – mi több, a playoffban a Stanley-kupáig vezető úton a negyedik legtöbb pontot szerezte –, 16 éves NHL-pályafutása alatt hétszer volt All Star-válogatott, 875 meccsen lépett pályára, 564 pontot szerzett, mindezt védőként (!) – ez bárkinek becsületére válna.

De lehúzott 832 NHL-meccset másik védőlegendájuk, Karlis Skrastins is, a csatár Sergejs Zoltoks pedig majdnem hatszázat, 258 pont mellett. Mellettük még az AHL-bajnok szélső, a majd' 300 NHL-meccsel bíró Raitis Ivanans és a három évet az Ottawa Senatorsban lehúzó Kaspars Daugavins a leghíresebb lett hokisok – na meg a maga módján Zemgus Girgensons, lásd keretes írásunkat...

Az pedig különösen aktuális apropó, hogy a hétvégén bravúros teljesítménnyel a nottinghami olimpiai selejtezőtornáról továbbjutó magyar válogatott augusztusban éppen Rigába utazik majd, itt rendezik ugyanis az utolsó fordulót, a mieink így a franciák és az olaszok mellett a lettekkel is farkasszemet néznek – ki tudja, a KHL-sztárok mellett talán egy-két NHL-csillagot is bevetnek majd...