Amerikai futball: 106 éve született az egyik legnagyobb edzőlegenda

„Nemcsak edző volt. Ő volt az Edző.”

A Dél-karolinai Egyetem és a Tampa Bay Buccaneers amerikaifutball-csapatának egykori legendás edzője, John McKay szavai foglalják össze tökéletesen Paul W. Bryant – vagy ahogy mindenki ismeri, Bear Bryant – utánozhatatlan életművét. A két ikon csak a pálya szélén volt rivális, azon kívül elválaszthatatlan barátokként alkottak maradandót – nemcsak a futballban, de a szegregáció lebontásában is.

EDZŐTÁBOR HELYETT KIKÉPZŐTÁBOR

Amerikában az egyetemi sport gyakorlatilag külön műfajnak számít. Tömegek őrülnek meg a rivális egyetemek közötti hoki- és kosárlabdameccseken, az amerikai futballban pedig nem ritka a százezres nagyságrend sem.

A 106 esztendeje született Bear Bryant pedig fogalom ebben a műfajban.

Majdnem ötven évet felölelő edzői pályafutása során negyedszázadon keresztül szolgálta az Alabama Egyetemet, hat bajnoki címet szerzett (ez holtversenyben a legtöbb), 323 győzelmével ő tartotta a rekordot, s 37 olyan idényt tud felmutatni, amikor csapata pozitív mérleggel zárt. Még 69 évesen, 28 nappal az 1983 januárjában bekövetkezett halála előtt is ott ült az Alabama padján.

„Hatalmas karizmája volt, nem kérdés, a sportág egyik legnagyobb alakja” – mondta róla Joe Paterno, „JoePa”, a Penn State ikonja, aki később megdöntötte Bryant győzelmi rekordját.

Már játékosként is fanatikus és elhivatott volt, megesett, hogy a Tennessee ellen törött lábbal játszott. Ugyanezt a mentalitást képviselte edzőként, tanítványaitól is megkövetelte. Még a Texasi Egyetemnél elvitte a csapatot egy semmi közepén fekvő kisvárosba, és szabályos kiképzőtábort tartott az embereinek, olyat, hogy végeredményeként a játékosok kétharmada inkább kilépett: „Nem rendes embereket, hanem olyanokat akarok a csapatomba, akik képesek mindent feláldozni, és olyanokat tenni, amelyeket a normál tanulók nem tesznek meg. Ez ugyanis a győzelemhez vezető út.”

PARANCSMEGTAGADÁS ÉLETMENTÉS MIATT

Lehet, hogy szigorú volt, cserébe tűzbe ment az embereiért, e mentalitást a seregből örökítette át. Amikor a japánok megtámadták Pearl Harbort, azonnal belépett a tengerészgyalogsághoz. Észak-Afrikában szolgált, a USAT Uruguay nevű hajón, amely 1943 februárjában Bermuda partjainál összeütközött egy kormányhibás olajszállító tankerrel. Parancsba kapta, hogy hagyják el a hajót, de ő megtagadta, hogy mentse az emberei életét. A legénység egy ideiglenes választófal összeeszkábálásával betömte a 21 méter átmérőjű lyukat a hajótesten, ez pedig kitartott, amíg három nappal később elértek a bermudai kikötőhöz.

Egyszerre volt edző és pedagógus. Akkoriban még leginkább „szájhagyomány útján” kutatták fel a tehetségeket, ráadásul egy egyetemi csapat több mint száz főből áll – úgyhogy Bryant kétemeletes magaslesről nézte az edzéseket, amelyek párhuzamosan zajlottak egymás mellett négy-öt pályán.

Gyűlölte a rasszizmust, tudta, óriási luxus, hogy kirekesztik a játékból a kiváló felépítésű színes bőrű focistákat. Ironikus módon őt is megvádolták rasszizmussal, amiért kezdetben nem alkamazott afroamerikai játékosokat – ám később megerősítette, a legvészterhesebb időkben saját érdekükben nem játszatta őket. 1970-ben sportösztöndíjat adományozott Wilbur Jacksonnak, aki így az Alabamai Egyetem első afroamerikai ösztöndíjasa lett.

Esztendővel később ő alkalmazta az első színes bőrú játékost, John Mitchellt, 1973-ra pedig már ott tartottak, hogy az Alabama játékosállományának egyharmada afroamerikai volt – óriási fegyvertény volt ez az egyik legradikálisabb déli államban! Mindehhez kellett egy kultikus mérkőzés is.

AMIKOR MINDEN MEGVÁLTOZOTT

Az 1970-es idény első összecsapását Bryant Alabamája és McKay csapata, a Dél-kaliforniai Egyetem vívta. Utóbbi már 1925-ben is alkalmazott színes bőrű játékosokat, 1970-re pedig minden tagja afroamerikai volt. Ők álltak szemben az Alabama kizárólag fehér sportolókat foglalkoztató együttesével. Bryant és McKay utóbb bevallottan demonstratív jellegűnek szánta a mérkőzést, meg is lett az eredménye.

A kaliforniai „feketék” az alabamai közönség pfújolása ellenére tönkreverték a Bryant „fehérállományát”: a látványosan erősebb, jobb fizikai állapotban lévő és gyorsabb McKay-legénység 42–21-re győzött, a csapat vezére, Sam Cunningham 12 futásból 135 yarddal és két touchdownnal vette ki részét a sikerből.

Az alabamai közönség a végére döbbent csendben ült, szájtátva nézte a kaliforniai parádét – 1970-re (három esztendővel vagyunk az első Super Bowl után!) végre sikerült eljutniuk odáig, hogy lehet, érdemes lenne félretenni a középkori gondolkodást, és inkább elnézegetni néhány színes bőrű játékost a csapat érdekeire való tekintettel...

„Az alabamai közönség azelőtt sohasem látott Cunninghamhez fogható játékost: egykilencven magas, száz kiló, mégis villámgyors. Amikor egy ilyen játékos oktatja a csapatodat, az meg tudja változtatni a közgondolkodást...” – mondta Cunningham társa, a csapat quarterbackje, Jimmy Jones.

„Abban a pillanatban nem is fogtad fel, hogy a változás elkezdődött – ez már Cunningham visszaemlékezése. – Csak később jöttünk rá, hogy minek voltunk a részesei, és mennyire különleges mérkőzés volt ez valójában.”

Bryantnek azonban az amerikai futball mellett volt egy másik szenvedélye is, az ital. Alkoholizmusa 1978-ra olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy a tavaszi holt szezonban önként rehabra vonult, persze a legnagyobb titokban, és egy hónapon keresztül ott tartózkodott. Nem sokat ért: néhány héttel később újra inni kezdett, és „jó” szokását haláláig megtartotta. Más kérdés, volt akkora zseni, hogy ez munkájában nem gátolta: 1979-ben megnyerte utolsó bajnoki címét az Alabamával, 1981 decemberében pedig 315. sikerével megdöntötte Amos Alonzo Stagg örökrekordját.

Az 1982-es szezon végén visszavonult, de neki a sport volt az élete: mindössze 28 nappal később, 69 éves korában szívrohamban elhunyt – kitörölhetetlen örökséget hagyva maga után, nemcsak a sportpályákon, de a társadalmi felelősségvállalás terén is.

„A valaha volt legnagyobb volt” – jellemezte a szintén az egyetemi liga Hírességek Csarnokának tagja, a Nebraskával egymás után két bajnoki címet szerző Bob Devaney.
Igaza volt.