NHL: befejezi az ikon, ezzel egy korszak zárult le

Roberto Luongo a liga egyik legkedveltebb figurája volt, az ellenfelek ugyanúgy szerették és tisztelték, mint saját szurkolói.

Ez nyilván olaszos mentalitásából és temperamentumából is fakad, hiszen igazi „keverékgyerekként” látta meg a napvilágot Montréalban: édesapja, Antonio Luongo ízig-vérig olasz volt, 1976-ben emigrált Kanadába, ahol bútorok összeszerelésével foglalkozott. Itt találkozott ír-kanadai gyökerű későbbi feleségével, három fia édesanyjával, Pasqualinával.

A család St. Leonardban telepedett le, Montréal északi, olasz közösségű kerületében, Antonio vérbeli, büszke olasz férfiként természetesen egy hangot nem beszélt angolul – de ennek is meglett az előnye. Otthon kizárólag olaszul, míg a mama angolul és franciául társalgott a csemetékkel, akik, mire felcseperedtek, három nyelvet beszéltek tökéletesen. Idővel aztán mind a hárman a jégpályán kötöttek ki, és valamennyiükből kapus lett, de a legtöbbre vitán felül a legidősebb, Roberto vitte.

Pedig csatárként kezdte, és majdnem hátat fordított a sportágnak, miután kölyökként az egyik edzője inkább a saját fiát rakta be a csapatba helyette (minő szerencse, hogy az ilyesmi Magyarországon teljességgel ismeretlen…!), a kis Roberto pedig dühében kijelentette, inkább a jégpálya közelébe sem megy többé. Szerencsére édesanyja meggyőzte, s miután a kapus kilépett a csapatból, ő pedig ki akarta magát próbálni, így tett – s ott is ragadt.

A pályán kívül igazi bohém volt, de a jégen nem ismert tréfát, mindenkit biztatott – alighanem ezért szerették már kiskorától kezdve. Egyik ifiedzője így emlékezett utóbb erre a „képességére”: „Alig kezdődött el az edzőtábor, rögtön az első tréningek után minden gyerek úgy jött oda hozzám, hogy »Roberto a legjobb barátom!«”

Az NHL-történelem egyik legrosszabb cseréje

Már juniorkorában egyetértettek abban a szakértők, hogy idővel egy egész franchise-t lehet rá építeni a legmagasabb szinten is. Ahogy mindenki hívja, „Lu” ennek megfelelően az NHL történetének legmagasabban draftolt kapusaként kelt el a játékosbörzén 1997-ben: az első kör negyedik helyén vitte el a New York Islanders. Amely aztán történelmi bénázásba fogott.

Ahelyett, hogy kihasználta volna a Luongóban rejlő lehetőségeket, folyamatosan alsóbb osztályú ligákban játszatta, majd Mike Milbury általános igazgató az NHL-történelem egyik leginkább elhibázott cseréjével írta be nevét a nagykönyvbe. Az Islanders ugyanis 2000-ben megint kapust draftolt, 1/1-esként Rick DiPietrót (aki így éppen Luongo rekordját vette el), őt egyértelműen hősünk helyére szánták, akit így Olli Jokinennel együtt elcseréltek a Florida Panthershez, Mike
Parrishért és Oleg Kvasáért cserébe. Mondani sem kell, óriási lebőgés lett belőle:
DiPietro minden idők talán legnagyobb 1/1-es mellényúlása, de Parrish és Kvasa sem említhető még csak egy lapon sem Luongóval és a később magát szintén extraklasszissá kinövő Jokinennel.

Floridában berobbant, Vancouver másért égett

A harmatgyenge Florida ellenben piszkosul jól járt, Luongo a Panthersnél hamar bizonyította, megvan benne a lehetőség, és az Islanders borzasztó rossz döntést hozott. „Emlékszem, a címvédő Detroittal játszottunk, és kaptunk vagy ötven lövést: kábé negyvenet teljesen tiszta helyzetből, csak Brett Hull vagy ötször tüzelhetett a kedvenc helyéről. Lu viszont tartotta magát, hiába a jobbnál jobb helyzetek, és egy idő után a Detroit-játékosok elkezdtek a kispadunkhoz szállingózni, és egyre csak azt kérdezgették, »Jézusom, ki ez a srác a kaputokban? Egyszerűen hihetetlen…!«” – emlékezett később Pete Worrell, Luongo floridai csapattársa. Csak a tényszerűség kedvéért: azon a 2002 februári bajnokin Luongo nem ötven, hanem kereken hatvan lövést kapott, a csapat végül a hosszabbításban kapott ki 3–2- re – az 57 védés a mai napig franchise-rekord Floridában.

A gyengélkedő Panthersszel persze esélyese sem lehetett veretesebb célokról álmodozni, ellenben pazar szereplése arra jó volt, hogy az akkoriban bivalyerős Vancouver Canucks elvigye egy valóban bajnokesélyes csapatba.

A Canucksnál szenzációs párost alkotott Cory Schneiderrel, 2006 és 2013 között folyamatosan ott voltak a rájátszásban, 2011-ben úgy tűnt, minden összeáll. Szinte az összes franchise-csúcsot megdöntve nyerték meg az alapszakaszt, Luongo 92.8 százalékos védési hatékonysággal zárt, az azóta ugyancsak visszavonult Sedin ikrek vezetésével a nagydöntőig meneteltek, amelyben 3–2-re vezettek a Boston Bruins ellen.

Egyetlen sikerre volt szükségük, hogy elhódítsák a klub történetének első Stanley-kupáját. Nemcsak a város, de egész Kanada hokilázban égett, szóba sem jöhetett, hogy a Vancouver innen elveszítse a félig már kézben tartott trófeát. Nyilván elveszítette, ráadásul az otthoni, mindent eldöntő hetedik meccsen, amelynek emlékezetes következménye lett: a kudarc annyira megviselte a szurkolókat és a városban összegyűlő kanadaiakat, hogy a vereség után zavargások törtek ki, és a feldühödött tömeg gyújtogatott a több ízben is a világ legélhetőbb városának választott Vancouverben…

A szívére hallgatott, a kupa helyett hazatért

Luongo nem sokkal ezután visszatért Floridába. E döntésében már inkább a szívére hallgatott: sejthette, a Panthersszel nem lesz esélye még egyszer olyan közel kerülni a kupához, mint Vancouverben, ám korábban ő és családja is otthonra lelt Parklandben.

Mondani sem kell, a Panthersnél hős hazatérőként fogadták, ő pedig újból kivirágzott, 2016-ban és 2017-ben is 92 százalék fölött védett, utóbbi idényben bevitte a playoffban ritka madárnak számító „párducokat” a rájátszásba. De ennél is fontosabb társadalmi és a helyi közösségben betöltött szerepe. Tavaly februárban egész Amerikát megrázta a parklandi Marjory Stoneman Douglas középiskolában történt, 17 halálos áldozattal járó lövöldözés, amely után Luongo a sisakjára festtette az iskola logóját, és a tömeggyilkosságot követő bajnokin vendégül látott gyászoló diákok és szurkolók előtt a könnyeivel küszködve mondott megrendítő, egyben erőt adó beszédet. Minden egyes mondatát dübörgő taps és hangos ováció köszöntötte – ő így, a maga egyszerű eszközeivel kezdte el begyógyítani a sebeket.

Roberto Luongo végül 40 évesen döntött úgy, hogy befejezi. A Florida összes kapusrekordját ő tartja, emellett az NHL történetének harmadik legtöbb győzelmével és meccsével bíró kapusként akasztja szögre korcsolyáját. Mindkét kategóriában csak ketten előzik meg: Patrick Roy és Martin Brodeur – utóbbival együtt nyerte meg második olimpiai címét 2010-ben, s csak négy háztömbnyire laknak egymástól St. Leonardban…