NBA: „Talán az volt a gyengém, hogy nem volt nagyobb az egóm”

Steve Nash lehetett volna labdarúgó, hiszen angol édesapja is körbelégióskodta a világot focistaként. A kis Steve például a Dél-Afrikai Köztársaságban született, és első szülinapjára futball-labdát kapott, mint minden rendes angol kiskölyök – utóbb kiderült, nem is ügyetlen a gyepen: harmadikos gimnazistaként Brit Kolumbia tartomány legjobbjának választották, és simán válogatott szintig vihette volna.

Lehetett volna jégkorongozó, hiszen a család Kanadában telepedett le, ahol Steve korcsolyát húzott, és ütőt ragadott, mint minden rendes kanadai kiskölyök – a hasonlóan nem túl magas, nem túl erős, de félelmetes szemű, kezű és elméjű Wayne Gretzky volt a példaképe.

Lehetett volna sakkozó, hiszen már általánosban nyerte a versenyeket, remek helyzetelemző készségének és gyors gondolkodásának köszönhetően.

És lehetett volna kosárlabdázó, hiszen egy épphogy 190 centis tejfehér, soványka kanadai, ráadásul az ország eldugott sarkából, mi más is akarhatna lenni? Nos... Mondjuk, bármi más?

A kilencvenes évek közepéig tizenketten jutottak el Amerikába, az NBA-be az északi szomszédtól, ám mikor a kis Steve nyolcadikos korában először kezdett el szervezett keretek között kosarazni, hamar közölte a mamájával, hogy belőle NBA-játékos lesz.

De arról azért ő sem álmodozott, hogy meg sem áll a Hírességek csarnokáig, miközben kétszer is az NBA legértékesebb játékosává választják. Rajta kívül csak tizenketten szereztek legalább két MVP-címet, és a Utah Jazz legendás „Postása”, Karl Malone mellett ő az egyetlen, akinek úgy jött össze mindez, hogy közben sosem volt bajnokcsapat tagja.

Az azonban nem kérdés, hogy helye van a legendák közt annak, aki nélkül ma nem így nézne ki az irányítójáték az NBA-ben, akit a legutóbbi öt szezon MVP-je közül négy az egyik példaképeként tart számon, és akit csak a saját visszafogottsága és ösztönei akadályoztak meg abban, hogy még többre vigye.

MEGFENYEGETTÉK, HOGY DOBJON

Steve Nash ugyanis még a régi klasszikus irányítók fejével gondolkodott: édesapja is jobban megdicsérte egy szép passzért, mint egy kosárért, és maga is osztogatni szeretett igazán: ötször lett az NBA asszisztkirálya, és vitán felül minden idők egyik legjobb kiszolgálója volt.

„Ilyen voltam: szerettem helyzetbe hozni a társakat, imádtam kreatívnak lenni, szűk folyosókon átpasszolni, és szórakoztatni is mindenkit” – mondta egy interjúban, és tény, hogy bár mindig a legszebb és nem a legeredményesebb megoldást kereste, általában meg is találta. Igazi varázsló volt.

Ő hozta divatba igazán az egykezes passzokat, méghozzá jobbal és ballal egyaránt kiválóan tálalva őket, sokszor olyan helyeken és szögekben átküldve a labdát, ahol csak ő látta a sávot – de hát zseniális szeme volt a játékhoz. Mivel nem volt sem nagydarab, sem különösképp atletikus, ezekre a trükkökre alapozott, a végtelenségig gyakorolva a mozdulatokat: amikor 1996-ban a Phoenix Suns kiválasztotta, utána mindennap két edzést tartott, hogy a lehető leggyorsabban felvegye az NBA-tempót. A Sunsba viszont nem fért be, úgyhogy két évre rá megszerezte a Dallas Mavericks.

Itt vált igazi klasszissá, miután az edzője, Don Nelson megfenyegette: ha nem dob kosárra meccsenként legalább tízszer, levon a fizetéséből. Elvégre a passzkirály kiválóan célzott is, a leghatékonyabb mozdulatokkal kompenzálva fizikai hiányosságait.

A legalább ezer kísérletet vállalók közül övé a harmadik legjobb hárompontosdobó-százalék az NBA-történelemben (csak a Golden State Warriorsnál tanácsadóként általa is nevelgetett Steph Curry és Kyle Korver előzi meg), elhajlásos kísérleteivel, innen-onnan, cselből elengedett tempódobásaival, néha kicsavart (de teljesen tudatos) mozdulatokkal végrehajtott ziccereivel megágyazott a mostani dobógép irányítóknak, Currynek vagy James Hardennek.

NEM VOLT ELÉG NAGY AZ EGO

Csak ő nem akart dobógép lenni.

„Talán az volt a gyengém, hogy nem volt nagyobb az egóm” – emlékezett egy esszéjében, amit mellesleg Cristiano Ronaldóról írt, mert a foci még mindig nagy szerelme, résztulajdonosa a Vancouver Whitecaps MLS-csapatának és a spanyol Mallorcának is. „Sosem dobtam annyit kosárra, mint tehettem volna: a mai eszemmel meccsenként hússzor kellene próbálkoznom, annak több értelme lett volna” – mondta egy interjúban, és valóban: pályafutása során átlagban alig több mint tízszer kísérletezett meccsenként.

„Bánom, hogy nem kényszerítettem rá, hogy vállalkozzon többet, a gólpasszai mellé simán dobált volna harminc pontokat, nem csak tizenötöt – sóhajtozott nemrég Mike D'Antoni is, aki 2004 és 2008 között volt a Dallasban nem marasztalt, ezért első állomáshelyére visszatérő Nash edzője Phoenixben. – Ha lehetősége nyílt, rá kellett volna suhintania a labdát, nem a még jobb megoldást keresni, mert amúgy fantasztikus keze volt. Először mindig passzolni akart, és végül is a Hírességek csarnokáig vitte – szóval, így is hihetetlen karrier az övé, de még eredményesebb lehetett volna.”

És valóban: teljes pályafutása során a palánk alatti hajigálást leszámítva minden távolságból ott volt az első tízben a hátvédek és irányítók között, ami a dobószázalékot illeti, triplát pedig senki sem dobott úgy az 1996 és 2014 közötti Nash-korszakban, mint ő. Az általa vezetett Suns ráadásul bár végül nem lett bajnok, forradalmasította az NBA-t szélsebes „hétmásodperces” támadójátékával, sok kicsi, de szélsebes és ügyes fickóval válaszolva a kétezres évek elejének kissé tohonya és darabos NBA-kosárlabdájára.

A CSOMAGJA LETT A VÉGZETE

Nash 2012-ben, 38 évesen még elment a Los Angeles Lakers összevásárolt és hamar összezuhant sztárcsapatába, hátha összejön az áhított bajnoki gyűrű, de örökös és múlhatatlan hátfájása után (merthogy mindazt, amit elért, nem egészségesen érte el) már második meccsén eltörött a lába, ráadásul visszatérve sem igazán találta a játék ritmusát Kobe Bryanttel és Dwight Howarddal. Végül bejelentette, hogy a 2014–2015-ös idény lesz az utolsó, ám miután a csomagjait emelgetve kiújult a hátfájása, tétmeccsen már pályára sem lépett. Bár a Dallas és a Cleveland is próbálta visszaédesgetni a pályára, inkább elment szaktanácsadónak a Golden State Warriorshoz, és immár Steph Currynek és Kevin Durantnak adja át a tudását és a tapasztalatát.

És közben néha eszébe jut, mire vihette volna, ha meccsenként húszszor dob kosárra, ahogyan ők.