Rum, BBQ-expressz, szakadó eső – ilyen a karibi meccsélmény

Ha egy bruttó négy órán át tartó, de valójában nettó harminc-negyven perc történést magába foglaló programot tizenötezer ember néz végig, és remekül érzi magát az újra meg újra rákezdő esőben, az biztosan jó móka lehet.

Ez a dominikai baseballbajnokság döntője, annak is a negyedik felvonása, amely a sziget északi részét elérő hidegfront és eső miatt több mint három napig tartott. De most koncentráljunk a mérkőzés eredeti időpontjára, péntek estére.

A 2016–2017-es idényhez hasonlóan a címvédő, Santo Domingó-i Tigres de Licey és a santiagói Águilas Cibaenas vívta a finálét. Előbbi 22-szeres bajnok, egyúttal a legeredményesebb dominikai csapat, utóbbi 20-szor győzött, ezzel második az örökrangsorban, viszont 2008 óta nem ünnepelhetett bajnoki elsőséget; „cserébe” 18 ezüstéremmel vezeti a vonatkozó listát. Most azonban remekül kezdte a finálét az Águilas (azaz a Sasok), idegenben nyert, majd otthon is, s ugyan a harmadik találkozón hosszabbítás után kikapott, a negyedik összecsapáson azért hajtott, hogy 3–1-es előnyre tegyen szert.

Országszerte érezhető volt, hogy a bajnokság a végéhez közeledik, egyre több autón jelentek meg a különböző színű és logóval ellátott zászlók. A döntő hetében gyakorlatilag már Santiagótól 100 kilométerre sem lehetett úgy elindulni – akár csak a legközelebbi boltba –, hogy ne lengjen valahol egy sárga zászló. Az Águilas a hatcsapatos bajnokság legészakibb együttese, ezért aztán a térségben szinte mindenki neki drukkol, viszont az európai futball „szenvedélyesebb” részéhez szokott érdeklődőnek furcsa, hogy a nagy rivális Tigres drukkerei is békében hirdethetik klubszimpátiájukat. A találkozó előtt feltűnt, hogy a zászlóárusok kezében sárga és kék lobogók is lengenek, mit több, a stadionban is teljes békében megfértek egymás mellett a két együttes szurkolói. (Az ország sporthoz való viszonyáról meg csak annyit, hogy aki nem baseballos cuccokban flangál, azon javarészt LeBron James vagy Michael Jordan meze feszül, a kosárlabda ugyanis a másik nemzeti sport – igaz, Santiagóban fociakadémiát is látni.)

A santiagói Estadio Cibao a legnagyobb stadion a bajnokságban szereplő hat együttes arénája közül, 18 ezren férnek el a lelátókon, és a szeles, szemérkélő esős időben is legalább 15 ezren voltak kint a meccsen. Nem véletlenül ajánlották a helyiek, hogy időben érkezzünk, ha jegyhez akarunk jutni, s amikor csaknem öt órával a kezdés előtt befutottunk, rögtön 5-6 jegyüzér ugrott oda az autóhoz. Mi végül az újságíró-igazolvány varázsában bíztunk, ami szintén nem volt könnyű túra, a Lidom – ez a dominikai baseballiga elnevezése – mérkőzéseire ugyanis laminált, nyakba akasztható passzokat adnak ki, míg e nélkül három-négy embernek kellett elmesélnünk, hogy kik vagyunk, és mit akarunk, mire bebocsátást nyertünk.

Akkor viszont már a Santiagói Sportszövetség (ACAS) elnöke karolt fel minket, végigkísért a stadionon, bemutatott a kollégáknak, a szpíkernek – aki a baseball mellett a magyar kosárlabdáról érdeklődött lelkesen –, majd közölte, hogy a többi stábhoz hasonlóan menjünk oda nyugodtan a kispadhoz, készíthetünk fotót a játékosokkal, illetve a pályára is felmehetünk. Így történt, hogy a messziről jött magyar újságírók még az egyik helyi adó facebookos élő közvetítésébe is bekerültek.

Fél órával a kezdés előtt aztán kiterelték a pályáról a média munkatársait, akik helyet cseréltek a találkozó ellenőrével, a bírókkal, illetve a vonalakat felfestő fiatal srácokkal. Csak úgy porzott a pálya, ahogy öntötték a talicskából a mészport, míg az ütőterület felfestésére egy hatalmas, téglalap alakú tárgyat használnak: mintha egy kifestőt vennénk elő, s az üres részekbe kell szórni a fehér reszeléket.

A döntő negyedik mérkőzésének kezdete előtt tíz perccel még alig harmadház volt a stadionban, mintha mindenki tudta volna, hogy úgyis csúszik fél órát a rajt (Dominikán még a kezdési időpontokat is rugalmasan értelmezik), addig meg a lelátó alatti korzón lehet enni, inni, no meg alaposan bevásárolni a szurkolói shopban. Ez utóbbi az igazán fontos, hiszen egyedül a relikviákat nem lehet megvenni a nézőtéren játék közben, egyébként minden, de tényleg minden kapható.

A széksorok közt egymást váltják az árusok: a fején hot dogot viselő eladó srác; egy hatalmas helyi medve, aki úgy viszi a vállán a mandulás zacskókat, ahogy az akciófilmekben a géppisztoly töltényeit szokás; a pizzafutár a melegen tartó zsákkal és az 1-2 szeletes adagokat tartalmazó kis dobozokkal; forrónadrágos, neccharisnyás lányok, akik folyamatosan gondoskodnak a szurkolók rum- és viszkikészleteinek utánpótlásáról; a csúcs pedig a BBQ-expressz, amikor a delikvens megrendeli a húst, sült krumplit, salátát, majd házhoz, pontosabban székhez jön a vacsora. Ilyen körítés mellett kit érdekel, hogy percekig, esetleg órákig nem történik semmi?

Amikor az eső jobban rákezdett – négy óra alatt vagy tízszer –, a szurkolók kinyitották az esernyőket, vagy lementek a nézőtér alá, majd ahogy alábbhagyott, visszajöttek, és amikor valóban ment a játék, a felfújható tapsolókat, illetve a hangjukat is bevetették. Ebben segített Aguilata (Sasocska – itt ugyanis mindig mindent és mindenkit becéznek), aki „élőben” a pályán és a nézőtéren, virtuálisan meg a kivetítőn spannolta a drukkereket. Ők pedig egy-egy jó ütést is üdvrivalgással jutalmaztak, hát még amikor a találkozó egyetlen hazafutását elérte a hazai együttes!

Hihetetlen volt látni, a gyakorlatilag folyamatos eső ellenére milyen higgadtsággal viselték a szurkolók, hogy a találkozó második két órájában csak azt láthatták, hogy fiatal srácok szaladgálnak oda-vissza a pályát takaró fóliával. Igaz, gyanítjuk, az elfogyasztott rum mennyisége egyenes arányban állt a boldogsággal. Persze itt ez a normális, s ne feledjük, 15 ezer ember érezte remekül magát egy olyan eseményen, amely bruttó négy órán át tartott, valójában harminc-negyven percnyi történéssel...