Így mentették meg 110 éve az amerikai futballt a megszűnéstől

Ha bárki elfelejtette volna, hogy az amerikai futball mennyire kemény sportág, tavaly december 4-én, a Cincinnati Bengals és a Pittsburgh Steelers NFL-csapatainak találkozóján ismét szembesülhetett vele. Pedig ártatlan, hétköznapi helyzet volt: a Steelers klasszis védőjátékosa, Ryan Shazier nekivetődve megpróbált megállítani egy ellenfelet, lepattant róla és elterült a földön. Azonnal látszott, hogy nagy a baj, utóbb pedig kiderült, hogy a védő súlyos gerincsérülést szenvedett, amely után egy hónapig nem érezte a lábait, az pedig jelenleg is kérdés, pályára léphet-e (vagy egyáltalán talpra állhat-e) valaha.

És ez csak a legkirívóbb eset volt az idényben, amelynek híre az eset súlyossága mellett amiatt járta be Amerikát, mert főműsoridőben, az egyik legnépszerűbb csapat kulcsjátékosával történt. Eközben egy-egy átlagos térdszalagszakadás vagy kéztörés már csak kis színes hír a sportudósításokban, és lassan azt a sokáig elhazudott tényt is mindenki elfogadja, hogy a fejre mért temérdek ütés súlyos agykárosodást okoz a játékosoknak, akiknek egyharmada pályafutása után súlyos tünetekkel, memóriazavarokkal, depresszióval küzd. Egy szó, mint száz, az amerikai futball káros az egészségre – de korántsem annyira, mint 110 évvel ezelőtt, amikor még az is felvetődött, hogy úgy, ahogy van, be kellene tiltani a sportágat. Aztán az akkori amerikai elnök, Theodore Roosevelt beavatkozott.

ÁTSZÚRT SZÍV, VÉRZŐ AGY

„Gyerekgyilkos, embercsonkító, pénzhajhász, az oktatást prostituáló gladiátorsport” – ez volt az 1900-as évek elején az amerikai futball egy egyetemi tisztségviselő szerint, aki nem járt messze az igazságtól. A profi liga, az NFL még nem létezett, iskolai csapatok gyilkolták egymást, sokszor szó szerint, mert a játék sem hasonlított a mai futballra. Dinnyeszerű labdával játszották, egy semmitől sem védő (és egyébként sem kötelező) bőrsisakot leszámítva minden védőfelszerelés nélkül, minimális szabályokkal. Egy-egy meccs leginkább abból állt, hogy hét-nyolc játékos V-alakban összekapaszkodott a labdavivővel az élen, és fejjel előrerontva megpróbálta nekifutásból áttörni a védőfalat, hiszen akkor még csak öt yardot kellett egyszerre előrehaladni, annak pedig ez volt a leghatásosabb módja – a kialakuló emberkupacban pedig már mindent szabad volt. És mindent meg is tettek: a nem ritkán 30-40 ezer néző előtt vívott meccseken az egyetemek a győzelem reményében olykor helyi keménylegényeket dugtak el a csapatokba, akiknek semmi sem volt drága.

Csak hát közben csupán 1905-ben több mint 150 súlyos sérülés történt, és legalább 18 játékos veszítette életét a pályákon: Carl Osborn 18 éves legénynek a betört bordája szúrta át a szívét, egy 16 éves gyereket, Robert Brownt úgy földhöz vágtak, hogy azonnal kitört a nyaka, és amikor egy egyetemista srác, Willam Moore is halálos agysérülést szenvedett, miután fejbe rúgták, akkorára nőtt a sajtó által is felkorbácsolt közfelháborodás, hogy valaminek történnie kellett – na ja, miután a legújabb halálesetet már a futballkapun ülve a lábát lógatva kacagó nagy Kaszással illusztrálta egy újság...

„NEM SAJNÁLOM, AKI NEM HAL BELE”

Nem ez volt az első alkalom, hogy bárki szót emelt a futball brutalitása ellen, hiszen már évek óta természetes volt, hogy a nagyobb összecsapásokon képzett sebészek is állomásoztak az oldalvonalnál bevetésre várva. Georgia állam kormányzója egy 1897-es haláleset után csak azért nem tiltotta be a focit, mert az áldozat édesanyja kérlelte, hogy kegyelmezzen meg fia kedvenc sportjának, de számos egyetem így is felszámolta a maga focicsapatát.

1905-ben Theodore Roosevelt amerikai elnöknek kellett beavatkoznia, aki maga is nagy futballrajongó volt, bár nyüzüge, asztmától szenvedő, rövidlátó gyerekként nem játszhatta a sportágat – de kedvelte a keménységét. Épp ezért hallani sem akart a betiltásáról („Masszív férfiak helyett mama kedvenceit akarunk nevelni?” – kérdezte, máskor pedig azt mondta, „Hiszek a kemény sportokban, nem tudom sajnálni azt, akit jól elvernek a pályán, ameddig nem hal bele”), azt viszont látta, hogy miután tető alá hozta a portsmouthi békét az orosz–japán háborúban, ezen a téren is sürgős megoldást kell találnia.
Ezért berendelte a Fehér Házba a legnagyobb fociegyetemek, Harvard és a Princeton edzőit, valamint a sportág alapító atyjának számító Walter Campet, a Yale korábbi edzőjét, aki mellesleg százezer dolláros titkos pénzalapot hozott létre, hogy abból fizesse az utcáról felvett, izmos fantomegyetemistákat – merthogy a halálesetek mellett a csalások is sokat ártottak a sportág megítélésének. „A futballt ezennel próbaidőre bocsátom – dörögte. – Szeretem és meg akarom menteni. Találjanak ki valamit!”

A három iskola először is Roosevelt unszolására közös nyilatkozatot adott ki, hogy a foci reformokra szorul (pedig Camp körömszakadtáig védte az általa gyakorlatilag kitalált sportágat, a Harvard vezetői pedig cserébe kijelentették, nem játszanak többet), nemsokára pedig 68 egyetem képviselői alapítottak közös szervezetet, amelyből kinőtt az amerikai egyetemi sportokat azóta is irányító NCAA nevű tömörülés. Ezután megegyeztek a szabályváltoztatásokról: a védő- és a támadófal közé egyyardos türelmi zónát álmodtak, betiltották a legveszélyesebb formációkat, engedélyezték az előre irányuló passzokat (vagyis végre nem csak futva-verekedve lehetett előrehaladni), és öt helyett tíz yardot kellett megtenni az új kísérletek lehetőségéhez, vagyis a vad nyomakodás már nem volt elég.

És ezzel a sportág megmenekült.

EZ AZ ELNÖK NEM AZ AZ ELNÖK

Jól hangzik, igaz? A romantikus történet azonban nem fedi teljesen a valóságot. Igen, Roosevelt elnök közreműködése nélkül ki tudja, mi vált volna a sportágból. De szabályváltoztatások ide vagy oda, 1906-ban és 1907-ben egyaránt 11-11 áldozatot követelt a foci: az új regulák leginkább kézzel fogható eredménye az lett, hogy Roosevelt egykori egyeteme, a Harvard, amelynek sokkal jobban feküdt a kevésbé gyilkos, verekedős foci, a rivális Yale fölé tudott kerekedni. Nem csoda: a szabályok kidolgozását a Harvard edzője irányította, aki egy váratlan lemondás után lett az ezzel foglalkozó bizottság elnöke, Roosevelt áldásával...

Az újabb haláleseteket követően így ismét tenni kellett valamit. Végül a Princetoni Egyetem elnöke, egy lelkes futballedző kezdeményezett újabb szabálymódosításokról szóló megbeszéléseket: többé nem lehetett vetődve pusztítani az ellenfeleket és kart karba öltve rohamozni sem, és a passzokat elkapó játékosok is nagyobb védelmet kaptak. A halálesetek pedig nagyrészt kikoptak a sportágból.
Igaz, hogy ezt is egy amerikai elnök intézte el: a princetoni illetőt Woodrow Wilsonnak hívták, 1913 és 1921 között az Egyesült Államok első embere volt, és a foci mellett akadt némi szerepe például az első világháború alakulásában és lezárultában is.