Ha nem lenne valahol nagyon szomorú ez az egész történet, most kezdhetnénk azzal, hogy Derrick Rose-ról már akkor tudni lehetett, hogy el van átkozva, amikor még szinte el sem kezdődött a pályafutása. Épp csak bekerült az NBA-be, amikor már elszenvedte minden idők egyik legostobább sérülését. Almát hámozott otthon, és amíg kiment egy korty vízért, a kést lerakta az ágyra, majd mire visszaért, elfelejtette, hogy ott van, és szépen belekönyökölt a pengébe, de úgy, hogy tíz öltéssel kellett összevarrni a felvágott karját.
És most, kilenc évvel, egy az Év újonca és egy a Liga legértékesebb játékosa (vagyis MVP-) címmel, három All-Star-szerepléssel, egy róla elnevezett szabállyal, továbbá négy térdműtéttel és több mint ötévnyi szenvedéssel később alighanem sok mindent megadna azért, hogy csak a karját vágja el egy almahámozó késsel. Mert akkor minap nem kellett volna „magánokokból” elhagynia a Cleveland Cavaliers együttesét, amelyhez csak a nyáron szerződött, és nem kellene legújabb sérülése, egy november 7-i bokaficam után azon elmélkednie önkéntes száműzetésében, senkivel sem tartva a kapcsolatot, hogy 29 éves korára talán jobb volna véget vetnie valaha varázslatosnak ígérkező és úgy is induló pályafutásának.
OLYAT TETT, AMIT LEGUTÓBB CSAK JORDAN
Pedig úgy volt, hogy Rose csodagyerek lesz (szülővárosa következő nagy kosárzsenije, Michael Jordan után), aki Chicago egyik legveszélyesebb külvárosában felcseperedve kitör a szegénységből, és minimum bajnoki címig vezeti a Jordan visszavonulása óta ilyesmiről minden remény nélkül álmodozó Bullst. A legrosszabb, ami kiderült róla, az volt, hogy a gimiben néhány jegyét feljavították, és olykor az egyetemen is más vizsgázott helyette, amiből ugyan óriási balhé kerekedett (a végén a Memphis egyetemnek, Rose alma materének 2007–2008-as szezonját – az egyetlent, amelyben hősünk pályára lépett – büntetésből kihúzták a történelemkönyvekből), de a Chicago Bullst ez cseppet sem akadályozta meg abban, hogy a 2008-as játékosbörzén elsőként válassza ki az irányítót. És már tíz mérkőzés után kiderült, hogy ez volt a helyes döntés: Rose mind a tíz alkalommal legalább tíz pontot szerzett, ami legutóbb Jordannak sikerült Bulls-mezben – na ja, parádésan látott a pályán, és megállíthatatlanul tört a gyűrűre. Utóbb rájátszásba vitte az addig vergődő Chicagót, élete első playoffmeccsén akkora dupla duplát csinált 36 ponttal és 10 gólpasszal, amekkorát előtte csak a jelenleg a Houston Rocketsben remeklő Chris Paul, és egy korai, apró térdsérülést leszámítva minden csodásnak tetszett.
Rose tündöklése azonban 2012. április 28-án hirtelen véget ért: a Philadelphia 76ers elleni rájátszásmeccsen egy felugrásnál elszakadt a térdszalagja. A következő 17 hónapban meccset sem tudott játszani, amikor pedig 2013 őszén visszatért, hiába mondogatta, hogy jobban érzi magát, mint bármikor, egy hónap elteltével ismét cserbenhagyta a térde: most porcsérülés miatt dőlt ki az egész idényre. És bár a következő két évet hellyel-közzel végigjátszotta (már csak a meccsek harmadát-negyedét hagyta ki kisebb nyavalyákkal...), sőt 2015-ben a rájátszásba is bejutott a Bullsszal, már nem a korábbi szupersztárt idézte, csak egy egész jó kosarast szupersztár fizetéssel; úgyhogy 2016 nyarán fájó szívvel elcserélték a New York Knickshez.
Rose eredetileg még akart is New Yorkban játszani, és pusztán a szerzett pontok szempontjából vállalható idényt is futott, de irányító létére képtelen volt szabadulni a labdától (gólpasszhatékonyság tekintetében nem volt a liga 30 legjobbja között a posztján), a védekezése pedig valahol a szomorú és a gyalázatos között ingadozott, amire csak részben magyarázat, hogy a sorozatos térdsérülések nyomot hagytak az oldalazó mozgásán – a lelkesedésén ugyanis nemkülönben. És ezt ő maga is érezte. Idén januárban egy meccs előtt se szó, se beszéd lelépett a csapattól (mint kiderült, hazament az anyukájához), és már ekkor szárnyra kapott a hír, hogy legalább egy időre annyiban is hagyná ezt az egész kosárlabdadolgot, annyira nehezen viseli, hogy nem képes a régi, még az első térdsérülése előtt megszokott teljesítményt nyújtani. Kisvártatva ugyan visszatért (jól meg is büntették a rövid dezertálásért), de áprilisban megint tönkrement a porc a térdében, a Knicks pedig a szezon végén nem marasztalta.
EDDIG BÍRTA, HOGY NEM MEGY NEKI A JÁTÉK
A nyáron Rose Clevelandbe szerződött, ahol LeBron James csapattársaként lehetett volna a kezdőirányító (már ameddig Isaiah Thomas vissza nem tér a sérüléséből) egy tuti döntőesélyes csapatban – márpedig Rose még sosem lépett pályára NBA-fináléban. Nem csoda, hogy alig több mint kétmillió dollárért is hajlandó volt aláírni, és az utóbbi évekhez képest még egészen jól is játszott – míg ki nem ment a bokája. Ez pedig már neki is sok volt: megüzente, hogy egyelőre ne is keressék, és otthagyta a Cavalierst. És bár Tyronn Lue edző azt mondta, visszavárják, a csapattársak pedig mind a támogatásukról biztosították, döntsön bárhogyan, kérdés, látjuk-e még valaha a pályán. Persze hetvenmillió oka volna a visszatérésre, hiszen ennyit kap dollárban az egyik nagy cipőgyártól a következő hat évre elosztva, feltéve, hogy játszik az NBA-ben.
Csak hát az elmúlt öt idényben három évre való meccset hagyott ki, és miközben mindent belead (nyáron még le is fogyott, hogy kisebb terhelésnek tegye ki a térdét), sorban érik az újabb és újabb sérülések, és képtelen visszanyerni a formáját, védekezésben pedig ő a csapat gyenge pontja. Ezt pedig fejben nagyon nehéz lehet elviselni, és úgy tűnik, Derrick Rose eddig bírta a megpróbáltatásokat. A szíve még vinné előre, de a teste nem engedelmeskedik, és most a fejével kellett döntést hoznia.
BILL WALTON A legendás center olykor egy év alatt szenvedett orr-, lábfej-, csukló- és lábtörést, de aztán 1977-ben, 25 évesen bajnokot csinált a Portlandből. Egy évvel később úgy lett MVP, hogy csak 58 meccset játszott, majd a következő négy évben összesen 14-et, miközben többször is megműtötték a lábát. 32 évesen aztán bekopogott a Boston Celtics akkori, Larry Bird-féle nagycsapatához (meg a Los Angeles Lakershez is, csak ott nem fogadták elég szívesen), és vállalva a kiegészítő ember szerepét, bajnok lett a csapattal, és a legjobb cserejátékosnak is megválasztották. |
JAO MING Ahány idényben pályára lépett, a Houston Rockets kínai óriását mindig beválasztották az All Star-gálára, ám mindössze hét értelmezhető NBA-szezon adatott meg neki. A 229 centijét, 141 kilóját és az élsporttal járó terhelést csak ideig-óráig bírta a szervezete, sokadik fáradásos lábtörése és bokasérülése után harmincévesen vonult vissza. |
GRANT HILL Ha Derrick Rose-nak valami reményt adhat, az Grant Hill példája: a bedobó 27 évesen, pályája csúcsán szerződött az Orlando Magichez, és úgy tűnt, nyílegyenes az útja a Hírességek csarnokáig, de sorozatos bokasérülései miatt a következő hat évben összesen másfél szezonnyi meccsen tudott pályára lépni, miközben egyszer az orvosok törték el a bokáját, hogy jobban összeilleszthessék. Hill a legjobb éveit kidobhatta a kukába, de legalább negyvenéves koráig a ligában maradt, megbízható kiegészítő emberként. |