MLB: Halladay sosem mondott le az álmairól, ez okozta a vesztét

Amikor a légiutas-kísérők egy pantomim-előadásra emlékeztető mozdulatsorral próbálják velünk tudatni, mi is a teendő, ha a repülőgép megadja magát a gravitációnak, a legtöbben nem figyelünk oda, hiszen miért pont velünk történne meg a katasztrófa? Elvégre még annak is tízszer nagyobb a valószínűsége, hogy villámcsapás ér bennünket...

Persze, mindig vannak olyanok, akik egy elefántcsorda elnémításához elegendő nyugtatóval hajlandóak csak felülni a repülőre, és a csukott szemmel remegő utas sem ritka látvány, de alapvetően a legtöbben békésen bújunk a könyveinkbe és a száz decibellel a fülünkbe üvöltő fülhallgatónkba, miközben a szépen öltözött hölgyek és urak mosolyogva mutogatnak jobbra-balra. Nos, azért nem teljesen alaptalanul aggódnak, akik csak megannyi győzködés után hajlandóak gépre szállni, hiszen akármit is mondjanak a számok, a repülés korántsem veszélytelen, ahogy ezt a november 7-én a magángépével a Mexikói-öbölbe zuhanó és a becsapódás következtében életét veszítő egykori baseballjátékos, Roy Halladay esete is bizonyítja.

EGY JÓ MOZDULAT NEM JÓ MOZDULAT

A mindössze negyvenévesen elhunyt legenda azok közé tartozott, akik semmitől sem tartottak – legkevésbé a repüléstől, ami a céges gépeket irányító pilóta édesapjának köszönhetően a vérében volt. Az 1980-as években nagy becsben tartott papa és az ő jól fizető állásának köszönhetően a család megengedhette magának, hogy Halladay a fiatalkori szerelmére, a baseballra összpontosíthasson.

Nem csak hiányt nem szenvedett semmiben, 13 éves korában kezdett egyértelművé válni, hogy a kissrác bizony pár lépéssel gyorsabb, néhány centivel és kilóval nagyobb és mérhetően ügyesebb mindenkinél, aki vele egy pályára téved, úgyhogy a szülők azonnal magánedzésekre küldték a sportág coloradói mindenhatójához, a többek közt az 1978-as MLB-bajnok és kilencszeres All Star-kerettag Goose Gossage-et is kikupáló Bus Campbellhez.

Sem az edzők, sem a szülők nem vesződtek hiába, az észak-amerikai baseballbajnokság, az MLB klubjainak a figyelmét már 14 évesen kivívó dobó az 1995-ös draft első körében a Toronto Blue Jayshez került. Ahogy az az MLB-ben szokás, a draftot követő egy-két évben még nem ültették a felnőttasztalhoz, először az alsóbb osztályokban kellett bizonyítania, hogy nincs elveszve. Végül 1998 szeptemberében döntött úgy a Toronto, hogy Halladaynek a nagyfiúk közt a helye, s ugyan minden jól indult a már a második meccsén is csak egy ütést engedő ígéret számára, gyorsan rémálomba csapott át a sztori. A 2000-es szezonra már annyira kiismerték a rendkívül erőseket hajigáló, ugyanakkor szinte csak egy dobómozdulatot ismerő Halladayt, hogy mind a 19 meccsén szállították ellene a pontokat, így minden idők legrosszabb dobóteljesítményével zárta az idényt.

HÁROM ÉV, NEGYVEN MILLIÓ DOLLÁR

Nem az a típusú figura volt azonban, aki hajlandó lemondani az álmairól egy kisiklás miatt. Néhány hónap alatt megtanulta, hogyan lehet erősen, de pontosan is dobálni, és visszaküzdötte magát a Blue Jaysbe, ahol a 2001-es szezon végén egyéves kapaszkodást követően ismét visszatért az elitligába.

Nem csak pillanatnyi fellángolás volt az idény utolsó heteiben mutatott fantasztikus formája: a 2002-es bajnokság egyik legjobb dobójaként egy évvel később már az All Star-brigádba is beválogatták. Sőt, gondolta, ha már lúd, legyen kövér, egy újabb évvel később már az Amerikai főcsoport legjobb dobójának járó Cy Young-díjat is elnyerte! Persze, örökké nem tarthatott a tündérmese, 2004-ben egy vállsérülés miatt a liga egyik legnagyobb tehetsége is csak árnyéka volt önmagának, amikor kivételesen pályára léphetett.

Aztán mind ő, mind a csapata türelmesen kivárta, hogy a formahanyatlás a múlté legyen, s amint újra bizonyította, hogy az MLB legjobbjai közt a helye, a Blue Jays azonnal az orra alá nyomott egy három év alatt 40 millió dollárt (több mint nyolcmilliárd forintot!) ígérő szerződést 2006-ban.

A kanadai brigádnak nem is kellett csalódnia: a helyi rádiós kommentátornak, Don Cheeknek köszönhetően a 19. századi vadnyugati legenda Doc Holliday mintájára Docnak becézett spíler 2008-ban és 2009-ben is bekerült a legjobbak közé, sőt, az előbbi évben még karrierje második Cy Young-díjáról is csak alig maradt le. A Blue Jaysnél azonban pontosan tudták, az éjjel bizony egyszer véget ér, és amikor úgy érezték, három fiatal már többet ér, mint a korosodó Halladay, rászánták magukat a cserére.

NÉHÁNY HETE VETT MAGÁNGÉPET...

Nem is jártak messze az igazságtól, hősünknek ekkor már nem sok maradt a tartályában – de azért egy utolsó löket még volt benne új csapata, a Philadelphia Phillies színeiben.

Nem elég, hogy 2010 májusában a Florida Marlins egyetlen játékosát sem engedte még az első bázisig sem, amire mindössze 19-szer volt példa korábban a baseball történetében, még a rájátszásban is varázsolt: a playoff történetében másodszor csak a levegőt püfölték a vele szemben felsorakozó ütőjátékosok.

Az ekkor már a harmincas évei közepén járó Halladay dobóereje és -technikája is rendkívül hirtelen omlott össze: a 2010-ben még a liga legjobbjai közé tartozó játékosnak 2013 decemberében végleg a szekrénybe kellett raknia a labdát.

A visszavonulás ugyan megrázta, de legalább lehetőséget teremtett arra, hogy a csapatai által tiltott hobbijába belevethesse magát: végre pilótaként is repülőbe ülhetett. A felesége heves tiltakozása ellenére pikkpakk meg is szerezte a szükséges engedélyt, így mindössze egy hónapja, október elején az első magángépét is megvette. Ám sajnos nem véletlenül aggódott annyira két gyermekének édesanyja: Halladay alig párszor vitte túrázni a szárnyas paripáját, mielőtt november 7-én a vízbe és a vesztébe zuhant vele...