ALAPVONAL. Lőrincz Márton »újrafelfedezésének« most jött el az ideje. Nem tudom, csak elképzelem, napjában hányszor dúdolhatta el magában Argentínában a székely kesergőt, amelybe kései utódai a mai napig belekapnak pár pohár sör vagy kupica pálinka után: »Hargitai fecskemadár hosszú útra készül / nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül. / Én is, én is elbujdosok messzi tájra / csak szívem a Hargitáért oly nagyon ne fájna.«

ALAPVONAL. És ne tévedjünk, az ázsiaiak nekünk esnek, és ha lenne a mérkőzésnek olyan szakasza, amikor két-három góllal ellépnek, rajtuk és rajtunk is eluralkodna az őrület. Ezt kell hát elkerülni. Az első pillanattól érzékeltetni kell velük, hogy itt és most esélyük sincs. Debrecen a mi várunk, itthon vagyunk, jobbak vagyunk, elszántabbak vagyunk.

ALAPVONAL. Érthető, ha a zöld-fehér hívek már most ünnepelni szeretnének, de hosszabb távon nekik és a csapatuknak is jót tenne egy kemény rivális. Mert a bajnokság nem pénztárca, azt nem lehet csak úgy elveszíteni. Ahhoz kellene egy nem szerencsés, nem becsületes, hanem sikeres »megtaláló«, ám az évek óta nincs.

ALAPVONAL. Ez azonban szerintem »csak« szükséges, de nem elégséges előfeltétel. Kell e népszerűséghez az is, hogy a sport normalitása a külső környezet számos abnormalitásával szemben kapaszkodót kínáljon.

ALAPVONAL. A hazai pálya hátránya korunk, a tömegkommunikáció, a social media és a mértéket nem ismerő »rajongók« járulékos kára, mellékterméke, de normális szervezéssel és egészséges sportolói pszichével leküzdhető, legalábbis eltörpül a hazai pálya örök és felbecsülhetetlen előnye mellett.

ALAPVONAL. Ilyés Ferenc elnök szerint: ha Chema elindul a tűzbe, a játékosok utánamennek. Nos, most éppen oda kell elindulni. Aztán holnap sértetlenül ki is jönni onnan. A fiúk tudják, mi a tét, és azt is, hogy ez nem csak az olimpia. Hanusz Egon ezt e mondatával tisztába is tette: »Adósak vagyunk a magyar szurkolóknak a hazai Eb miatt.« Ez a régi, daliás idők sportolójának gondolkodásmódja, amikor az alapmotiváció az volt, hogy örömet kell szerezni az embereknek.

Még ötven sem volt, amikor az EHF-től életműdíjat kapott...

ALAPVONAL. Akinek nem a tanítvány, hanem önmaga, a saját önmegvalósítása az első, vagy pusztán pénzt akar keresni, és unja, utálja, amit csinál, az az igazi gyermekbántalmazó; kifacsart testek és lelkek, idő előtt kiégett, a sportból kiábrándult fiatalok mondanak ítéletet a munkájáról – fegyelmi határozatok nélkül is.

ALAPVONAL. A Nemzeti Sport 1924. március 1-jei számában markánsan kijelölte a – nem a lap hasábjain, hanem a parlamenti padsorokban zajló – vita alapjait, hiszen leszögezte: »A sport fejlődésének az volt a múltban az egyik legnagyobb akadálya, hogy az állami élet szervei teljes közönnyel viseltettek irányában (…)«. Ezt szinte ugyanebben a formában a rendszerváltás után is többször megállapíthattuk.

ALAPVONAL. Újjáépíteni az Újpestet. Ez pedig közérdek, azaz, ha nem is feltétlenül ma este, de közvetve ferencvárosi érdek is. És nem csak azért, hogy újra értelmet, tartalmat nyerjen a derbi.

ALAPVONAL. Úgyhogy ma az ezüstnek örülünk, a hetedik helyen bosszankodunk vagy kesergünk, holnaptól meg reménykedünk, bizakodunk. Szerencsére okkal. A fiúknál abban, hogy még egyszer ilyen rosszul nem sülhet el, mert jobbak annál, amit Dohában láttunk. A lányoknál abban, hogy legközelebb is elsülhet ilyen jól, mert tényleg vannak annyira jók, amennyire most mutatták.

ALAPVONAL. Péntekre aztán a feje tetejére állt a világ – és a talpára a magyar válogatott. A szemekben a szent őrület, a kezekben az »érzés«, a soproni közönség a győriekért és a diósgyőriekért is képes lett őrjöngeni, és e pompás egymásra találás esélyt sem hagyott az olimpiai ezüstérmes japánoknak. Így ma már többféleképpen ki lehet jutni Párizsba.

ALAPVONAL. Persze, a drukker alanyi jogon elvakult, együgyű. Nyelvünk egyik legpontosabb kifejezése ez, hiszen együgyű az, akinek egyetlen ügye van. Saját maga, a saját csapata. Nagyobb a baj, ha a sportvezető is ilyen. És a közelmúltban néhány nyilatkozattól, megnyilvánulástól, lelátói testbeszédtől, tekintettől kirázott a hideg.

ALAPVONAL. Az első örömforrás természetesen az ötödik hely. Minden idők legelőkelőbb Eb-eredménye. Ám a számszerűsíthető adatnál is többet jelent az érzés, sőt meggyőződés, hogy ebben a keretben megvan a képesség és a szándék, a szív, a hit, a sportág, a nemzeti mez és egymás szeretete ahhoz, hogy erre az ötödik helyre ne kiugró, kicsúszott bravúrként kelljen tekintenünk.

ALAPVONAL. Manapság ellenben már akkor is nemzeti ünnepnapokat, azaz inkább -heteket tartanánk, ha összejönne az ötös kvalifikáció. Ezzel ugyanis felülmúlnánk a modern idők 2004-es, athéni rekordját, amikor és ahol a pólósok és a kézilabdázók duplázásának köszönhetően négy csapatunk vágott neki a játékoknak.

ALAPVONAL. Szurkoló ennél többet nem adhat, és azt hiszem, sportoló ennél többet nem kaphat. Kifutsz az arénába, rád ömlik a lelátó érzelemzuhataga, körbetekintesz és azt látod, hogy ötvenezren kíváncsiak rád, csak érted jöttek, vagy éppen minden tizedik honfitársad miattad repülte át fél Európát, hogy veled legyen.

ALAPVONAL. Mintha nem is a harmadik évezredben volnánk, a kommunikáció és informatika olykor már bántóan magas fokán – a nemzetközi és az európai szövetség vezérei nagyjából úgy élik az életüket, mint két indián törzs az Amazonas mentén, amelyeknek halvány sejtelmük sincs egymásról és a tőlük függetlenül létező világról sem.

ALAPVONAL. Írásunk célja az elődök előtti tisztelgés mellett karácsonyi üzenet az újabb, a jövő évi, párizsi olimpiára készülő magyar sportolóknak, (szak)vezetőknek. A szent cél még igenis a régi, a sport közösségformáló ereje csorbítatlan, ezt naponta tapasztaljuk.

ALAPVONAL. Nem a vb-teljesítmény egészének és önmagában a tizedik helynek szól a hozsánna, ott még nem tartunk, nem is fogunk. Hanem a tizenöt percnyi tündérmesének, a horvátok elleni fordításnak mínusz hatról, az egyszeri vezetésnek, annak, hogy részben az eredménytől függetlenül minden olyan volt, mint régen: valódi, élettel teli üvöltések, nevetések, sírások, ölelések.

ALAPVONAL. Osszák meg a költségeket! Hogy pontosan milyen arányban, az egyeztetés kérdése, de később ez is jelentőségét veszítheti, ha a felek abban maradnak, hogy bravúr esetén utólag a magyar úszósport fizet mindent, a fiaskó viszont azzal jár, hogy, mondjuk, a baba és a dada büdzséjét az úszó-edző házaspár fedezi. Ez a joint venture. Hosszú Katinka ezt persze tudja, és ha igazán bízik magában, vállalná is.