Évszázados alapok – Ballai Attila publicisztikája

A pályázatnyertes jelmondat – Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország – első fele nagyrészt érvényét veszítette 1924-re; a halálra ítélt Csonka-Magyarország kisebb csodaként addigra újjáéledt és élhető ország lett. Száz esztendeje, 1924 februárjának végén, márciusának elején már a szó szoros és átvitt értelmében is új határok közé kényszerített nemzeti lét megváltozott alapjait rakták le. Így a modern magyar sportét is. Bár bizonyos tekintetben az elmúlt évszázadban többet változott a világ, mint az azt megelőző ötezer esztendőben, a versenysporttal, tömegsporttal kapcsolatos remények, dilemmák, kételyek az alábbiak tanúsága szerint nem sokban különböztek a maiaktól.

Illetve valamiben mégis, gyökeresen. A trianoni békediktátumnak a terület- és népességvesztéshez képest talán kevésbé ismert rendelkezéseként megtiltották az általános hadkötelezettséget, a teljes magyar haderő létszáma nem haladhatta meg a 35 ezret. Ez nemcsak bármiféle támadás, de a védekezés lehetőségét is eleve kizárta, ezért az 1920-as évek elején egyre gyakrabban méltatták követendő példaként az angolszász modellt, arra hivatkozva, hogy az ellenség többek között azért nyerhette meg a „nagy háborút”, mert bár békeidőben csekély reguláris hadsereget tartott fenn, de általános test- és sportkultúrájának köszönhetően ifjúsága minimális kiképzés után is harcra készen lépett be a lövészárokba. A szomszédok által is fenyegetett „bűnös nemzet” helyett napjainkban NATO-tagállamként persze egészen mások a veszélyforrások, de azért így is akadnak.

Hogy mást ne mondjunk, a tizen- és huszonévesek nem kis részének edzettségi állapota a béka „vádlija” alatt található. Másrészt a sport a harmadik évezredben a nemzettudat megteremtésének, fenntartásának, emelésének egyedülálló terepe; a különféle válogatottak, csakúgy, mint száz esztendeje, most is hazájuk színeiben, mezében futnak ki a pályára, himnuszaik adják a lelki felkészülés utolsó löketét a mérkőzésekre, a nézőtéren pedig szurkolás gyanánt ezrek, tízezrek skandálják egy-másfél órán át folyamatosan saját országuk, népük nevét.

A sport mindezekért egyesek számára szent cél, másoknak egyedi és roppant hatékony, becses eszköz, megint másoknak szükséges vagy akár szükségtelen rossz. Éppen úgy, mint száz esztendeje.A Nemzeti Sport 1924. március 1-jei számában markánsan kijelölte a – nem a lap hasábjain, hanem a parlamenti padsorokban zajló – vita alapjait, hiszen leszögezte: „A sport fejlődésének az volt a múltban az egyik legnagyobb akadálya, hogy az állami élet szervei teljes közönnyel viseltettek irányában. Nem volt a felsőbb, vezető körökben a sportnak barátja, mert nem volt, aki ismerte volna.” Ezt szinte ugyanebben a formában a rendszerváltás után is többször megállapíthattuk, de térjünk vissza 1924 februárjának utolsó napjaihoz, a Testnevelési Alapról szóló törvényjavaslat tárgyalásához!

Klebelsberg Kuno kultuszminiszter a kortól nem idegen pátosszal, a sport jelentőségét felismerve és méltatva adta meg az alaphangot: „Nekünk egy egészségesebb, új nemzedékre van szükségünk. De sokat várunk a sporttól az erkölcsi nevelés szempontjából is. A kötelező testnevelésen kívül nagyon fontos a társadalmi testnevelés, az úgynevezett szabadtéri sport. …A törvényjavaslattal az ősi magyar virtust akarjuk a helyes irányba terelni. Azok, akik a magyar nemzet egészséges fejlődését szívükön viselik, fogadják el egyhangúlag ezt a törvényjavaslatot.”

Egyhangú szavazások persze akkoriban sem jellemezték az országgyűlést, de legalább a közös gondolkodásra való hajlandóság és igény még igen. Az első reakció a baloldalról érkezett, a szociáldemokrata Kéthly Anna nem zsigeri, dacból elutasító, hisztérikus, hanem reális és racionális érvekkel fejtette ki ellenvéleményét: „Sportot – úgymond – erőszakkal, bürokráciával nem lehet csinálni. A munkásifjúság mai állapotában egyáltalán nem alkalmas arra, hogy vele sportot űzessenek. A háború alatt és a háborút követő esztendők alatt a munkásgyermekek és a munkásifjúság annyira tönkrement, hogy elsősorban szociális és egészségügyi védelemre van szüksége.” (Nem tárgya e sporttémájú publicisztikának, de egy zárójeles megjegyzést megér, hogy a részben tudatos csúsztatásból, részben tudatlanságból fakadóan olykor fasiszta éraként leírt 1920-as években Bethlen István miniszterelnök és Peyer Károly pártelnök egyezségének eredményeként a szociáldemokraták legális, parlamenti pártként működhettek.)

Petrovácz Gyula a Keresztény Gazdasági Párt nevében egészen máshonnan közelített, mondhatjuk, hogy a szocdemekkel szemben az igazság egy másik szeletét bontotta ki: „Tudjuk, hogy Magyarország jelen állapotában talán egyetlen egy olyan tényező sincs, amely fontosabb volna a magyar reménység fenntartására, felkeltésére, mint az a törvényjavaslat, amely a magyar test fejlesztését és nevelését tűzte ki céljául. Tudjuk, hogy csakis a magyar test és jellem fejlesztése az a tényező, amely valóságos tartalmat tud adni a magyar Hiszekegynek.” (Ez utóbbi ugyanannak a pályázatnak a győztes fohásza, mint a bevezetőben említett jelmondat, de azzal ellentétben az egész korszak gondolat- és érzésvilágát meghatározta.)

A következő hozzászóló Gömbös Gyula volt. Akinek 1932–36 közötti miniszterelnöksége sötét árny­ként borul a magyar történelemre, de itt még 1924-et írunk; 1922-ben Bethlen híveként, pártjának tagjaként szerzett mandátumot, és a versenysport-tömegsport örök, ma is létező kontrasztját feszegetve mondta: „Nem az a lényeg, hogy a budapesti klubokat fejlesszük, hanem az, hogy végre kimenjünk a falura és a magyar mezővárosokba és onnan kiindulva építsük fel a testnevelési rendszert. …Aktualitás szempontjából az olimpiádot is másodrendű fontosságúnak tartom. Nagyon sajnálnám, hogy az olimpiádra és a külföldi túrázásokra sok-sok milliót adjunk ki akkor, amikor a vidéki sportpályák még nincsenek készen, …amikor a magyar tömegsport még nincs megalapozva.”
Kéthly és Gömbös, két külön világ. De a magyar sporttal kapcsolatban mindketten érdemi, értelmes véleményt fogalmaztak meg, miként képviselőtársaik is. Klebelsberg okkal összegzett ekképpen: „Ezzel a vitával is megmutattuk azt, hogy igenis vannak kérdések, amelyek tekintetében magyar ember és magyar ember között nincs nézeteltérés és még – kötelességem megállapítani – a szociáldemokrata párt is, ha ellenzéki alapon is, de teljes tárgyilagossággal fogta fel ezt a kérdést.”

A nemzetgyűlés majdnem egyhangú, ünnepélyes szavazással elfogadta a törvényjavaslatot, amely lerakta a modern magyar sport alapjait, meghatározta a működési rendszerét és feltételeit. Az ülésteremből kifelé jövet Klebelsberg gróf elégedetten jelentette ki: „Biztosítva látom a magyar jövőt!”

Legalább a sportot illetően nem tévedett. Versenyzőink, mint ismert, a kételyek ellenére részt vettek az 1924-es „olimpiádon”, ahonnan két bajnoki címmel tértek haza. Majd 1928-ban néggyel (Mező Ferenc művészeti versenyen elért sikerével együtt öttel), 1932-ben hattal, 1936-ban pedig tízzel, az éremtábla harmadik helyezettjeként. Magyarország alig több mint egy évtized leforgása alatt sportnagyhatalommá emelkedett.

Köszönhetően nem kis részben a száz évvel ezelőtti teremtő munkának, de még inkább annak, hogy ugyan a szocdemektől a szélsőjobbig szinte semmiben sem értettek maradéktalanul egyet egymással az ekkor még tarka politikai paletta képviselői, mégis létezett egy közös minimum. A döntő többség például, pártállástól függően a saját értelmezésében ugyan, de magáénak érezte a fentebb Petrovácz képviselő által is említett „magyar Hiszekegyet”. Azaz hitt Magyarország feltámadásában.