Mennyin múlik? – Ballai Attila publicisztikája

Ezt vártam csapatainktól a dohai vízilabda-vb-n: az egyiktől döntőt, a másiktól az 5–8. hely valamelyikét. Csak éppen fordítva. Aztán mégis úgy alakult, hogy női válogatottunk az Egyesült Államoktól elszenvedett vereséggel ezüstöt nyert – a megfogalmazás ezúttal pontos, nyert –, míg a férfiak Monte­negró legyűrésével becsorogtak hetediknek. Pontosan ebben a szereposztásban, ugyanezzel az ellenfelekkel és eredménnyel zártunk mindkét nemben 2022 nyarán, a budapesti vb-n is, mondhatnánk tehát, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. Pedig dehogynem! Időközben kétszeresen is a feje tetejére állt a pólóvilág, legalábbis a miénk, hiszen tavaly a fiúk vb-aranyat hoztak Fukuokából, a lányok bezzeg hatodikként somfordáltak haza. Mindez nem olyan sportágban történt, amelyben húsz, harminc, negyven rivális veszi fel nagyjából azonos eséllyel egymással a küzdelmet, hanem pólóban, ahol az első nyolc-tíz helyezett nevét kőbe lehet vésni. Legfeljebb a sorrendjük változik.

Kérdés, az aktuális lista híven tükrözi-e az erőviszonyokat. Ha igen, hogyan lehet ekkorákat oda-vissza liftezni ilyen rövid idő alatt? (Az elmúlt több mint két és fél évben három vb-t és két Eb-t rendeztek, mert a Covid nemcsak a versenynaptárakat, hanem a jelek szerint némely sportvezető agytekervényeit is teljesen összekuszálta, de ez más téma, ebbe most nem megyünk bele.) Ha nem, akkor mitől függ, mennyire esetleges, hogy a mieink a dobogó tetején feszítenek, vagy a kertek alatt hagyják el az adott tornát?

A felvetés több okból is érdekes és válaszra vár. Olimpiai remények és egyéni sorsok múlhatnak rajta. Hogy mást ne mondjak, 2022-ben Märcz Tamás férfi szövetségi kapitányt közfelkiáltással menesztették a hetedik hely után, 2023-ban Bíró Attilának, a nők szakvezetőjének is az állásába került a hatodik pozíció, most viszont aligha kérdéses, hogy Varga Zsolt marad. A hetedik hellyel együtt. És ha a számszerű eredmény mellett, talán inkább előtt, az össz­képet elemezzük, ez érthető. Nem véletlen ugyanis, hogy a mindenkori szövetségi kapitány szerződése úgy szól, ha az év legfontosabb világversenyén a csapata nem jut be a legjobb négy közé, akkor kontraktusa következmények nélkül felbontható. Tehát nem felbontandó, hanem felbontható.

Másfél éve a Margitszigeten nem volt mibe – kibe – kapaszkodni. Pólóban a kulcsmeccs mindig a negyeddöntő, ha az megvan, csak a siker magassága, ha nincs, a kudarc mélysége kétséges. Fiaink akkor a négy közé jutásért a csalóka 11–10 dacára bántóan simán, alárendeltként kikaptak az olaszoktól, a meccs érdemi része 11–7-nél lezárult. Attól tartottunk, egy korszak is – kiszorultunk a közvetlen elitből.

A mostani, keddi negyeddöntőben is négygólos differencia alakult ki, csak éppen a javunkra, a franciák ellen. Amikor kiderült, hogy a csoportelsőség jutalmaként velük találkozunk, fellélegeztünk: négyben vagyunk! Valószínűleg játékosaink is ezt tették, ha előbb nem, 8–4-nél. Azt hittük ekkor, még a kihagyott büntető és ziccer is belefér. Téves helyzetértékelés, súlyos hiba, könnyelműség volt, nagy árat kellett fizetni érte. Adódott a párhuzam, így süllyedtek el két nappal korábban kosaras lányaink is a soproni olimpiai selejtezőn 22 pontos előnyről. Ez részben igaz, de azért akad egy óriási különbség is: az a mérkőzés a spanyoloknak nem kellett, már kvalifikálták magukat Párizsra, saját meglepetésükre, „véletlenül” nyertek, azaz a mieink veszítettek, Dohában viszont a franciák mentek megalkuvás és megroppanás nélkül, ráadásul Thomas Vernoux élete formáját futotta. Aztán a csütörtöki elődöntőben is csupán ötméterespárbajban adták meg magukat a horvátoknak, és ez visszamenőleges hatállyal árnyalta a korábbiakat. Akár olyan megvilágításba is helyezve a negyeddöntőt, hogy Vámosék lazán elintézték volna őket, ha nem packázzák el a hatalmas sanszot. Hogy utána mi történt, az részletkérdés. Maradjunk annyiban, egy mindig éremre vágyó és törő társaságnak alapesetben kötelező rossz, púp az ötödik vagy hetedik helyért brusztolni, csapatunk most mégis megtette, köhögve-döcögve is.

Kemény Dénes egyik tézise szerint egyértelmű favoritként már nem lehet olimpiára indulni, de úgy igen, hogy ott vagy az esélyesek között. Mert csak akkor nyerhetsz. Ezért nyertünk tavaly a vb-n, ezért nyerhettünk volna akár idén is, ezért nem nyerhettünk két éve. A magyar férfiválogatottban ott a képesség, bár ebből fájdalmasan kevesebbet árult el Dohában, mint Fukuokában. Ahol egyébként, ne feledjük, azért lett „szétlövésben” világbajnok, mert a görög tréner a rendes játékidőben, döntetlennél, az utolsó akciónál, sima kettő egyes megúszásnál időt kért, megfosztva sajátjait az „aranygóltól”.

Ennyin múlott, minden éles meccsen ennyin múlik, Párizsban is ennyin fog. Amiből erőt, bizakodást meríthetünk, az az, hogy a mieinknek nem az ellenfelekhez, hanem saját magukhoz kell felnőniük.

A lányok ügye a vb után egyszerűbb, összességében talán mégis bonyolultabb. Olimpiai kvótáért mentek, amelyet úgy söpörtek be, hogy a szakágban egyeduralkodó amerikaiakkal végletekig kiélezett finálét vívtak, a negyeddöntőből a vb- és Eb-címvédő hollandokat billentették ki, minden mérkőzést tíz kapott gól alatt hoztak, mert összeállt a védekezésük – sarkítva, ha nem kapsz gólt, a vége minimum 0–0 –, a szétlövések során kilencből kilenc ötméterest vágtak be, a döntő előtt olyan ihletett módon hallgatták, „fohászkodták” végig a Himnuszt, mintha a Mennyből az angyalt énekelnék karácsonykor a templomban.

Hozsánna nékik! Van itt egyáltalán miről beszélni? Van bizony. Mert a januári Eb-n még mindenki a fejét fogta, és nem is csupán az ötödik hely miatt. Mindhárom komoly mérkőzésünket elveszítettük, a csapat lélekben és stratégiában egyaránt üresnek tűnt, az egyik társkapitány, Cseh Sándor előkelő, olykor értetlenkedő szemlélőként, a másik, Mihók Attila folytonos riadalommal követte az eseményeket vagy sodródott velük. Visszatérő véleményként fogalmazódott meg, hogy kár és hiba volt tavaly megválni Bíró Attilától, mert bár a 2023-as versenyek balul sültek el, de évek hosszú során át edzőként, empatikus emberként felépített valamit, ami stabilan állt, aztán a távozása után megingott.

Most pedig itt ez a bravúr. Vajon miből, hogyan fakadt, min múlott, mi a januári és a februári teljesítmény közti, szakadéknyi különbség oka? Már csak azért is tudni kellene, hogy amaz nem forduljon még egyszer elő, emez meg minél gyakrabban. Legközelebb Párizsban. Mihókék örököltek Bírótól egy nagyjából kész keretet, ehhez az Eb-re hozzátettek két új játékost, de a vb-ről már mindkettőt ki is hagyták. Ezt is, azt is értem – az új edző már csak a forma kedvéért is mindig hoz magával még valami újat, de ha nem válik be, bölcsen teszi, ha elengedi –, de a változást a kulcsfigurák produkciója, eltökéltsége és a „mutatvány” egészéhez fűződő viszonyuk látványos javulása eredményezte. Mihók döntő utáni, elégedetlen nyilatkozata mindenesetre azt tükrözte, hogy nem megkönnyebbült és meglepődött, hanem menne, törne még előbbre.

Ugyanakkor az érdemi rész, az egyenes kieséses szakasz minden egyes fejezete így is hajszálakon múlt. Egyetlen lövésen, egyetlen védésen. Mint a fiúknál, egyáltalán, mint a pólóban, persze csak a szűk eliten belül. Garancia nincs rá, hogy mostantól felülmúljuk a hollandokat és a görögöket, mint ahogyan Dohában és – az eindhoveni Eb-t kivéve – az elmúlt években rendszeresen tettük, másrészt ne feledjük, elkerültük a spanyolokat, akiket joggal tekintünk még az előbb említetteknél is keményebb vetélytársnak.

Úgyhogy ma az ezüstnek örülünk, a hetedik helyen bosszankodunk vagy kesergünk, holnaptól meg reménykedünk, bizakodunk. Szerencsére okkal. A fiúknál abban, hogy még egyszer ilyen rosszul nem sülhet el, mert jobbak annál, amit Dohában láttunk. A lányoknál abban, hogy legközelebb is elsülhet ilyen jól, mert tényleg vannak annyira jók, amennyire most mutatták.

Összességében abban az elméleti és kegyelmi állapotban, ha mindkét válogatottunk legerősebb felállásában, legkiválóbb formájával rukkolna ki Párizsban, nyerhetnénk két érmet. Sőt, szerintem az egyik arany lehetne; hogy melyikre tippelek, még nem árulom el.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!