ALAPVONAL. Nem a vb-teljesítmény egészének és önmagában a tizedik helynek szól a hozsánna, ott még nem tartunk, nem is fogunk. Hanem a tizenöt percnyi tündérmesének, a horvátok elleni fordításnak mínusz hatról, az egyszeri vezetésnek, annak, hogy részben az eredménytől függetlenül minden olyan volt, mint régen: valódi, élettel teli üvöltések, nevetések, sírások, ölelések.

ALAPVONAL. Osszák meg a költségeket! Hogy pontosan milyen arányban, az egyeztetés kérdése, de később ez is jelentőségét veszítheti, ha a felek abban maradnak, hogy bravúr esetén utólag a magyar úszósport fizet mindent, a fiaskó viszont azzal jár, hogy, mondjuk, a baba és a dada büdzséjét az úszó-edző házaspár fedezi. Ez a joint venture. Hosszú Katinka ezt persze tudja, és ha igazán bízik magában, vállalná is.

ALAPVONAL. Aki a futballt nem ismeri és nem érti, az nemcsak az emberiség legnépszerűbb játéka iránt intakt, de nem ismeri és nem érti azt a hazájában többmilliós, nagyobb országok esetében tízmilliós, a földön többmilliárdos tömeget sem, amely a labdarúgás feltétlen vagy feltételezett, győzelmekhez kötött híve.

ALAPVONAL. Ma délután kíváncsian várom az újabb élőképet és idézetet, annál is inkább, mert Montenegróval közös történetünk igen csekély muníciót kínál. (...) Jó, ha eszünkbe véssük, hogy a Föld mellett a labda is gömbölyű. Úgyhogy gálázás helyett futballozni kell, mert a tét a csoportelsőség.

ALAPVONAL. Mindent megmozgatnék annak érdekében, hogy legalább a mi drukkereinket beengedjék a stadionba. Napok óta latolgatjuk azt is, mit tehet, azaz „töhöt” a Nemzeti Sport? Gólt nem rúghatunk, nézőt be nem csempészhetünk. De támadt egy ötletünk, amely hamarosan napvilágot lát.

ALAPVONAL. Ha pedig a hazaszeretet és a játék szeretete napjainkban túlságosan emelkedett kategóriának tűnne bárkinek ahhoz, hogy a montenegróiak és a horvátok elleni kézitusában abból merítsen erőt, még mindig megmarad egymás szeretete.

ALAPVONAL. Egy futballrangadó rangját két tényező adja meg: a múlt és a jelen. Előbbit ismerni, utóbbit élni kell. Aki ezzel ellentétben, vagy csak a múltban él, vagy csak a jelent ismeri, e lehetőségtől eleve megfosztja magát.

ALAPVONAL. Az ember nem gép. Ezért az embertelen mennyiségű munka után alanyi jogon jár neki a pihenő. Járna a kézilabdázónak vagy a futballistának is. Csakhogy neki nem jut. Természetesen vele is megesik, mint Milák Kristóffal vagy bármely földi halandóval, hogy hosszabb-rövidebb ideig nincs kedve, késztetése ahhoz, amiért és amiből él. De neki akkor is játszania kell. Illetve minden az, csak nem játék.

ALAPVONAL. Vannak edzők továbbá, és a legtöbben, akik közegtől, feltételektől, „kémiától” függően egyszer bravúrt érnek el, másszor simán fejre állnak. Ők adják az igazi merítési lehetőséget. Tudás, információ és intuíció, ember- és szakismeret kérdése közülük jól választani.

NS-VÉLEMÉNY. Ő nekünk, rajtunk akart, akar segíteni.

ALAPVONAL. Az hamisítatlan angol humor, ez hamisított magyar valóság. Amelynek részeként már azt is pedzegetik, hogy a magyar válogatottnak sincs semmi köze a magyar labdarúgáshoz. A sportközgazdász (amúgy hol vannak a »kultúraközgazdászok«?) nemzeti érzéssel felheccelt, megvezetett tömegekről beszél; ez a hétköznapi ember totális lenézésének régen ismert formája, innen már csak egy lépés, hogy a meccsre járók törött szemüveget hordanak, fogatlanok és alkoholisták is.

ALAPVONAL. Meggyőződésem, hogy ez a kulcs. A munkaadóhoz, az egyesülethez, a városhoz, a közeghez fűződő viszony. Az, hogy a helyet, ahol tarthatatlanná vált a helyzetem, legalább kicsit, de inkább nagyon az otthonomnak érzem-e. Mert ha az otthonomban okozok kárt, ha már otthon nem szeretnek, akkor valamit tenni, leginkább menni kell, azért is, hogy egyszer majd újra hazajöhessek.

ALAPVONAL. A legújabb ez a csütörtöki, belgrádi 2–1. Az ellenfél erejét tekintve értékesebb a hajdani oslói és ciprusi, valamint az Izland és Norvégia feletti hazai 2–1-nél, a szovjetek elleni ’77-essel vetekszik, a rotterdamihoz még nem ér fel.

ALAPVONAL. Garancia arra már inkább van, hogy Bíró Attila edzőként hamarosan újra megtalálja a helyét. Ha én klub- vagy szakosztályvezető lennék, már hívnám is.

ALAPVONAL. Az pedig ugyancsak szinte elképzelhetetlen, mi vár még ránk. Az atlétikai vb-n, de időben és térben tágítva a horizontot, mit tartogat nekünk a magyar sport. Nem is feltétlenül csak eredményekben, hanem érzésekben, élményekben, ünnep- és hétköznapokon, trianoni határon innen és túl.

ALAPVONAL. Lám, gondolatban máris vb-aranyig (1954), elődöntőig, de akár döntőig (1934, 1962) repítettük válogatottunkat, és háromszor is továbblöktük a csoportból (1958, 1982, 1986). Azaz kilenc vb-részvételünkből csupán az 1938-as ezüst, az 1966-os negyeddöntő és az 1978-as vesszőfutás maradt volna változatlan a VAR-érában.

ALAPVONAL. Csakhogy a világ, különösen a futballvilág a közös sikerek és az egyénekre, egyedi jelenségekre lebontható kudarcok, azaz bűnbakok logikája mentén működik, ezért ebben a családi vállalkozásban én különösen nagy kockázatot látok. Nevezetesen azt: a közvélekedés szerint az azonnali visszajutás a Hertha bravúrja és ereje, a Bundesliga kettőben rekedés sokkal inkább Dárdai Pál fiaskója és e jelen felállás gyengesége lenne.

ALAPVONAL. Erre jön Szoboszlai Dominik, alig landol Angliában, máris így szólít meg mindannyiunkat: »Sziasztok, srácok, üdv Liverpoolból! Hajrá, magyarok!« Előtte a lehetőség, hogy sztárjátékos legyen, habitusából adódóan eleve sztáralkat, sztárklubban.

ALAPVONAL. A női kézilabda- vb-n december 4-én, a Montenegró elleni csoportrangadón jöhet el az igazság pillanata. Akkor derülhet ki, mit érünk. Ez lehet számunkra az év mérkőzése. Addigra kell erőben, taktikában, koncentrációban, vagányságban, lélekben késznek lenni. Sőt, nem is addigra, hanem pont akkor.

ALAPVONAL. Ez a történet és publicisztika azonban nem elsősorban rólunk és a labdarúgásról szól. Mert ha arról szólna, az eddigi vb-szereplések és az aktuális FIFA-ranglista alapján földrészünknek mintegy 25-30 kvótája lenne.