Sébastien Loeb, a rali francia Schumachere

A 2002-es rali-világbajnokság előtt maguk az élversenyzők is úgy vélték, hogy irgalmatlan erős a konkurencia és minden idők legizgalmasabb küzdelmeire van kilátás. Ez végül csak részben igazolódott be, Marcus Grönholm ugyanis hatalmas fölénnyel szerezte meg második vb-elsőségét, az „ezüstérmes" helyért viszont óriási tolongás folyt a klasszisok között.

A szereplők névsorával mindenesetre alá lehetett támasztani a nagy várakozásokat. A korábbi négyszeres bajnok finn Tommi Mäkinen otthagyta a szinte hozzánőtt Mitsubishit a Subaru kedvéért, míg az azóta tragikusan fiatalon elhunyt címvédő angol Richard Burns éppen az Imprezából ült át egy ezüst színű Peugeot-ba. Ezen kívül a franciáknál versenyzett továbbra is a két esztendővel korábbi – és mint láttuk: leendő – uralkodó, a már említett finn Grönholm, akivel az oroszlános márka aztán megvédte a konstruktőri No. 1 pozícióját.

Tagja volt még a mezőnynek a sikersorozatát már a nyolcvanas években megkezdő finn Juha Kankkunen, az ő négy diadalának „szüneteiben" kétszer trónra lépő spanyol Carlos Sainz, valamint a hozzá hasonlóan a kilencvenes években – csak éppen egyszer-egyszer – élen záró skót Colin McRae, illetve a francia Didier Auriol is. Igaz, utóbbinak ezúttal mindössze egy privát Toyota Corolla jutott, reális esélyek nélkül.

Valamint le ne hagyjuk a listáról a csupán később befutó norvég Petter Solberget és a francia Sébastien Loeböt – lenyűgöző módon az 1990 és 2010 közötti időszak összes világbajnoka ott készülődött a 2002-es nyitányon!

A szezon az egyik legrégibb hagyományú viadallal, a Monte-Carlo-ralival kezdődött január 18-án pénteken. Valamennyi gyári csapat képviseltette magát, és a résztvevőknek szokás szerint nem volt könnyű dolguk, amiről a vegyes jellegű „talajválaszték" is gondoskodott: a száraz, aszfaltos pályáktól kezdve a jeges utakon keresztül a havas gyorsaságikig mindenféle kihívást meg lehetett találni a három nap programjában.

Az esztendőt még csak felkészülésnek szánó Citroën egy ifjú reménységet is nevezett három pilótája egyikeként. A már említett Loeb 1974-ben Elzászban született – 25 évre és 30 kilométerre a határmenti, német eredetű tartomány másik híres sportember fiától, Arsene Wengertől –, és fiatalon tornász volt: négyszeres regionális bajnok, megspékelve egyszer egy ötödik helyezéssel az országos megméretésen.

Közben azonban az autók felé fordult az érdeklődése, és nagyon hamar összefonódott a pályája a Citroënnel, melynek színeiben tudatosan építette a karrierjét. Annak idején azt nyilatkozta: lehet, hogy a márka (akkoriban még) csak három futamon vesz részt egy vb-idényben és talán három évet is várnia kell arra, hogy mind a tizennégy erőpróbán elindulhasson, de neki van ideje.

2000-ben nevezett először WRC-vel, ám csupán két ralira és mint „vendégművész", Toyota Corollával, majd 2001-ben újabb egyre, immár a francia gyár Xsarájával – akkor viszont igazolta korai időszakának aszfaltmenő hírét, és San Remóban a peugeot-s Gilles Panizzit megszorongatva második lett az Olasz ralin! Kisebb autóval, a Saxóval már 1999-ben és 2000-ben is szerepelt párszor, majd 2001-ben ő nyerte meg a fiatal tehetségek felfedezése céljából első ízben kiírt Super 1600-as bajnokságot a kétkerékhajtásúak között, mégpedig hatból öt indulásakor az élen zárva!

Persze, hogy 2002-re már állandó jelleggel WRC-t kapott, amellyel azonban a monte-carlói csütörtökön még jelentős pluszmunkát adott a szervizcsapatnak: bedöglött a motorja. Még szerencse, hogy a „nulladik" napon, mert így volt idő kicserélni az erőforrást. És mint kiderült, a korai hibával ő járt a legjobban...

A Citroën ugyanis rögtön az idénynyitó rali első gyorsasági szakaszának rajtját megelőzően elvesztette a másik két autóját, melyeknek hajtóművei ugyancsak kapituláltak, alig valamivel az elstartolást követően, de még az érdemi igénybevétel előtt. Loeb azonban még valóra válthatta az istálló álmait, hiszen az első nap után élen állt!

„A havas pályákon nagyon lassú voltam, de a száraz aszfalton igyekeztem behozni a lemaradást" – mondta, és próbálkozását siker koronázta. Szemmel láthatóan egyáltalán nem volt megilletődve, nem zavarta, hogy sokkal nagyobb nevű ellenfelekkel kellett megküzdenie. A pénteki négy gyorsaságiból kettőt megnyert, és több mint fél perccel hagyta le Mäkinent (aki saját bevallása szerint még csak barátkozott a Subarujával).

A fiatal francia szombaton is tartani tudta a megszerzett vezető pozícióját, s bár az előnye néhány másodperccel csökkent, a majdnem félperces fór így is felettébb ígéretes volt a záráshoz közeledve. Az egyetlen pilóta, aki lőtávolon belül bírt maradni hozzá képest, az aznapi hat gyorsasági szakaszból hármat megnyerő négyszeres világbajnok finn volt – ő korábban már háromszor diadalmaskodott Monte-Carlóban, és nagyon szeretett volna az első olyan ralissá előlépni, akinek ez négyszer is összejön.

Ráadásul a remélt győzelmével egy másik, még nagyobb vb-rekord megdöntésére is készült: a futamelsőségek egyedüli csúcstartója válhatott belőle. Rajta kívül Sainz, McRae és Kankkunen is épp 23-23 sikerrel büszkélkedhetett, és kisebb-nagyobb eséllyel mind arra törekedtek, hogy elsőként hagyják maguk mögött ezt a zavarba ejtően impozáns tömeges holtversenyt.

Vasárnap, január 20-án aztán az történt, ami igen ritkán fordul elő a sportág csúcskategóriájában: a célba érkezések után sem lehetett biztosan tudni, hogy ki is nyerte meg a viadalt. Noha Loeb az első nap negyedik gyorsaságija óta folyamatosan az élen állt, és ez végig így is maradt (45.9 mp-es különbséggel!), az ezért járó tíz pontja még szombaton veszélybe került. Az aznap esti rövid szervizidő alatt ugyanis a szerelői tiltott helyen cseréltek kereket a Xsara WRC-n, ami miatt a pilóta kétperces büntetést kapott.

Csapata természetesen tiltakozott a döntés ellen, melyet így felfüggesztettek, hogy aztán negyven napon belül eldőljön, a versenyző megtarthatja-e a győztesnek járó, s a befutó után ünnepélyesen átvett kupát. Hogy megérdemelte (volna), az nem lehetett kérdés, hiszen az elitbe e hétvégén berobbanó ifjú titán mindhárom napon szenzációsan tekerte a kormányt, szinte végig vezetett, s jól birkózott meg a havas, jeges útviszonyokkal is, azaz nem csak a neki fekvő szárazakkal.

„Nagyon-nagyon boldog vagyok – lelkendezett a csapata topfejlesztésű gépével mindössze a második vb-víkendjét teljesítő Loeb, aki előtt (a sportágban zsengének számító 27 éves kora révén) érezhetően fényes jövő állt. – Tökéletesen felkészültünk Monte-Carlóra, az autó remek volt, és a gumikat is jól választottuk meg. Nem hajtottam ész nélkül, csak normálisan vezettem..."

Minimális WRC-s tapasztalata ellenére nem izgult jobban ezúttal sem, mint bármely másik bevetésekor: „Tudtam, hogy képes vagyok jó helyezés elérésére, de a győzelem... Azt remélni sem mertem. A hercegségbeli ralira különösen igaz, hogy nagyon nehéz verseny, és amíg át nem haladsz elsőként a céldobogón, addig nem nyertél. Lehet, hogy még azután sem..."

Nos, igen, a szabály az szabály. És gyanítható volt, hogy az a bizonyos negyven nap mindössze haladék a Citroën számára. Ha ugyanis ezt a szabálytalanságot elnézik neki – bármennyire is nem számított semmit az a kerékcsere a végeredmény szempontjából –, akkor később a többi istálló is kibúvókat keres majd az értelmetlennek tűnő regulák alól. Márpedig ezekre az előírásokra épül az egész versenyág...

„A szerelők sajnálatos hibája ellenére sem vagyok csalódott. Bennem ez úgy csapódik le, hogy győztem ezen a versenyen, és hogy mindent megtettem, amit emberileg lehetett. Ha a bizottság úgy dönt, hogy mégis hozzáadják az eredményünkhöz a kétperces büntetést, az természetesen rosszul fog esni, de semmi több..." – vélekedett erről az egyelőre kétségek között hagyott Loeb.

Végül nem volt szükség negyven napra a kép kitisztulásához, a Citroën-csapat ugyanis már következő pénteken, 25-én úgy döntött, hogy visszavonja a fellebbezését. A roppant ígéretes francia tehetség tehát a plusz két perccel visszacsúszott a nyitó viadal – s egyben az az évi összetett pontverseny aktuális állásának – második helyére, hiába nem származott az égvilágon semmi előnye a nap végi szervizelés során a csapat által elkövetett bakiból.

Az istálló szóvivője elmondta, a vezetők egyeztettek Sébastiennel, aztán úgy határoztak, hogy fontosabb számukra a Nemzetközi Automobil-szövetséggel és a riválisokkal való jó kapcsolat, mint a tíz pont. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy azért adhatták fel ilyen könnyen, mert 2002-ben még nem képviseltették magukat az összes futamon – csak hét vb-állomáson a tizennégyből –, vagyis valójában nem lehettek versenyben a többiekkel

„Mindenki tudja – a szurkolók a gyorsasági szakaszok mentén és az újságírók, akik írnak az eseményről –, hogy mi nyertük meg a Monte-Carlo-ralit. Ezek után kinek fontos, hogy mi történik a pontokkal? Az idén én nem leszek harcban a bajnoki címért, Mäkinennek sokkal többet számít ez a tíz pont, mint nekem. Sok szerencsét kívánok neki" – fogalmazott Loeb, aki alakulata döntésével élete első vb-futamdiadalának mondhatott búcsút...

A finn pilóta tehát két vonatkozásban is rekorder lett – de mindez semmi ahhoz képest, amit a francia elért azóta. Az élet őt igazolta: nyugodtan lehetett nagyvonalú kilenc évvel ezelőtt, mert nem maradt le semmiről. Például már abban az esztendőben nyerni tudott Németországban. És mivel élete első hivatalos világbajnoki sikerének helyszínén azóta is mindig ő ünnepelhet, egyazon ralin sorozatban elért nyolc győzelmével (2002–2010, tavalyelőtt elmaradt) ebben a vonatkozásban (is) abszolút csúcstartó – éppen Mäkinent hátrébb szorítva, aki egykor a hazájában hozott össze egy ötöst.

Mindmáig összesen 62-szer végzett az élen, ami magasan a legjobb teljesítmény (emlékezzünk, anno milyen nagy dolog volt már az is, amikor megszűnt a négyes holtverseny a 23-ig jutó vetélytársak között), és annak sincs párja, hogy valaki egy szezonon belül zsinórban hatszor felülmúlhatatlan legyen. Neki 2005-ben sikerült, és ennek a rangsornak megosztva a második helyén is ő található, mivel ötös szériái is akadtak...

Az elzászi versenyző tehetségét igazolja, hogy a Bajnokok versenyén (Race of Champions) háromszor (2003, 2005, 2008) is győzött más szakágbeli klasszisok felett, 2004-ben pedig Jean Alesivel csapatban szereztek dicsőséget Franciaországnak ugyanezen a tornán. És az sem rossz, hogy 2006-ban második lett a Le Mans-i 24 óráson...

Ami pedig a legfontosabb: a mai fő témánkul választott Monte-Carlo-ralit követő idényben, 2003-ban egyetlen ponttal még Solberg mögé szorult összetettben, ám 2004 óta nincs, aki felülmúlja a világbajnokságon őt és állandó navigátor párját, a monacói Daniel Elenát. Egyhuzamban hétszer megkoronáztatni: ez nemcsak a raliban egyedülálló, hanem minden motorsportban. Ilyet még – az F1-ben jóval hosszabb idő alatt, de szintén hétig hatoló hérosz, azaz – Michael Schumacher sem tudott!