Női vízilabda: a spanyolok átvették az amerikaiak helyét, de az élmezőny változatlan

„Ha csak eggyel több igazolt női vízilabdázónk lesz jövőre, már megérte megnyerni az olimpiát” – írta hivatalos oldalán a spanyol szövetség, miután a válogatott története során először Párizsban felért a csúcsra. Aranykorát éli a spanyol vízilabda, a férfiak annak ellenére a világelitbe tartoznak, hogy az olimpián nem jött ki nekik a lépés, a nők pedig felettébb kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak az idén, mindhárom világversenyen dobogóra álltak. Ha nem is annyira, mint az előző tíz-tizenkét évben az amerikaiak, de kétségkívül kiemelkedtek a mezőnyből az olimpián, veretlenül, hétből hét győzelemmel lettek aranyérmesek. A szövetségi kapitány, Miguel Oca ismerte a siker receptjét, játékosként 1996-ban már nyert olimpiát.

„Nem is emlékszem már annak az aranynak az »illatára« – mondta Miguel Oca az El País napilapnak. – Nem akarom kisebbíteni az érdemeimet, de én csak egy átlagos edző vagyok, aki nagyon elkötelezett lányokkal dolgozik. Ők nyerik a meccseket, ők vannak a vízben, én a háttérben. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen játékosaim vannak.”

A spanyolok mögött nagyon sűrű a mezőny, az olimpiai dobogó nagyjából tükrözi a realitást. Az ausztrálok megérdemelten jutottak döntőbe és szereztek ezüstérmet, rengeteget fejlődtek az elmúlt hónapokban, amíg Európában készültek. Elöl és hátul egyaránt vannak klasszisaik: Gabriella Palm kimagasló, 54 százalékos hatékonysággal védett a tornán, Bronte Halligané volt a legtöbb labdaszerzés, Alice Williams pedig gólkirálynő lett. A hollandok Eb-győztesként szereztek olimpiai bronzérmet, elképesztő fordítással az amerikaiak ellen, akik háromszoros címvédőként ezúttal a dobogóra sem állhattak fel.

Nem ők gyengültek, hanem a többiek nőttek fel hozzájuk. A mieinknek sem hiányzott sok a bravúrhoz a negyeddöntőben, a védekezés elsőrangú volt, de az amerikaiak kapusával, Ashleigh Johnsonnal nem tudtunk mit kezdeni, így 5–4-es vereséget szenvedtünk. A tokiói bronzérem után ezúttal üres kézzel tért haza női válogatottunk, ám az ötödik helyre odaért, miután a helyosztókon a görögöket és az olaszokat is legyőzte. Az említett két csapatnál az idei világversenyek alapján előrébb tartunk, ám az igazán nagy szakadék a hetedik hely után következik – a kanadaiak és a franciák már távol vannak a legjobbaktól.

Mégis hogyan értékeljük a párizsi ötödik helyet? Sikernek aligha nevezhető, mert három vereséget is szenvedtünk, de kudarcnak sem, elvégre mégiscsak a címvédőtől kaptunk ki a negyeddöntőben. Persze nem kerültünk volna össze vele a négy közé jutásért, ha nincs a két csoportkörös fiaskó a hollandoktól és az ausztráloktól, de magyarázza a „bizonyítványt”, hogy végül mindkét csapat érmet szerzett.

Az olimpikonok köszöntésén vegyes érzések kavarogtak a játékosokban. Keszthelyi Rita büszke volt rá, hogy mindent kiadott magából a csapat, Vályi Vanda hálásan és boldogan értékelt, Faragó Kamilla viszont csalódott volt, de ő is élvezte az olimpia különleges hangulatát. A fiataloknak jó ugródeszkát jelenthet a párizsi szereplés, Los Angelesben pedig bizonyára azok is lehetőséget kapnak, akik az utánpótlás-világversenyeken elért sikereik után már dörömbölnek a felnőttválogatott ajtaján.