Vízilabda: 75 esztendős Cservenyák Tibor, a legendás kapus

Senki sem próféta a saját hazájában, hiába indult Szolnokról Cservenyák Tibor, a város mintha nem is ismerné. Nem lett díszpolgár, sőt a Dózsa 100 éves évfordulóján rendezett kiállításon sem szerepelt a falakon.

Ezzel együtt mindmáig szereti Szolnokot, ott ugrott először vízbe tízévesen, s a kapuba hátrált, mert nem volt kenyere a verekedés. Onnan lett válogatott, s rögtön ezüstérmes a barcelonai Európa-bajnokságon (1970), megtoldva azzal a különlegességgel, hogy Ausztria ellen (15–1) a mezőnyben játszott, s két gólt lőtt. A kérdésre, hogy ő védte volna a saját lövéseit, huncut mosollyal (van neki…) válaszol:   „Legfeljebb én védhettem volna…”

Joggal volt magabiztos, még úgy is, hogy a válogatott másik kapusát, Molnár Endrét maga elé sorolta („Hogyan jöhetnek az én tapasztalataim az ő rutinjához?”). Más-más stílusban védtek, Cservenyák a lábtempójára épített, Molnár pedig hihetetlen reflexeire, s arra, hogy termetével szinte betöltötte a kaput. Megjegyzendő: mindmáig szoros kapcsolatban vannak.

A müncheni olimpián (1972) jól védett, a Szovjetunió elleni (3–3), a román Cor­nel Marculescu által elcsalt (én mondhatom…) sorsdöntő meccs után azt írta a Népsport, hogy „Cservenyák volt a kiemelkedően legjobb ember: több veszélyes lövést, köztük egy 4 méterest hárított”.

Egy esztendővel később Belgrádban (1973) az első arany, Gyarmati Dezsővel világbajnok lett a csapat, úgy, hogy felváltva védtek Molnárral. Ahogy 1974-ben, a szintén győztes bécsi Európa-bajnokságon, majd az ezüsttel záruló cali vb-n (1975). Belgrád után Dózsából Dózsába igazolt, a szolnokiból az újpestibe. Csak félig-meddig önszántából. Ekkor már egyetemista volt (1975-ben diplomázott), vegyészmérnöknek tanult, s bizony nem volt egyszerű ingázni Szolnok és Budapest között. Történt, hogy behívatta a megyei rendőrkapitány, sok sikert kívánt a tanulmányaihoz, s egyúttal közölte, ha Budapesten játszana tovább, csak a Dózsának adják ki (belügyi összefogás…).

Jól járt vele a fővárosi Dózsa, írták, hogy „szinte harmadik hátvéd. Mert elég csak, ha az ellenfél két centivel hosszabb átadást küld a kapu elé, már robban is ki a kapuból és szerel. Parádés reflexeivel nem egy csatárt kergetett már az idegösszeroppanás szélére.”   Azért ekkor már felvette a kesztyűt a bunyóknál, egy alkalommal a jugoszlávok ellen a szerb óriást, Mirko Szandicsot (198 cm, 100 kg) semlegesítette lábbal   („Utána nagyon figyeltem, hogy ne kerüljünk egymás közelébe…”).

Így állt a helyzet a montreali olimpia (1976) előtt, amikor megállapodtak Molnárral, hogy ki melyik meccsen védene, de fontosabb, hogy 12 esztendő után aranyérmes lett Magyarország. Ünneplés a köbön, ám közben szép csendben Cservenyák és az irányítók irányítója, Sárosi László lemondta a válogatottságot. Sárosi egyáltalán nem tért vissza, Cservenyák pedig csak akkor, amikor már nem Gyarmati volt a kapitány. Mindketten megemlítették, hogy az okok között ott van, hogy a fiúk között csak a vízben volt feszültségmentes a viszony, ám Cservenyáknál akadt még valami…

Az olimpia előtt Gyarmati közölte vele, hogy a formája nem kielégítő, így nem lesz az utazó csapat tagja. Senki sem értette a dolgot, a játékán nem látszott ilyesmi. Suttogtak sok mindent (tudták kit, és miért akar Gyarmati), ám Sárosi és a csapatkapitány Szivós István kiállt mellette, igen keményen, és sikerrel. A kapitány nehezen felejtett, amikor már itthon, a telt házas Komjádiban ünnepelték az olimpiai bajnokcsapatot, őt valahogy elfelejtette kiszólítani a többiek mellé…

Persze később (egy évtized elteltével) megbeszélték a történteket, szent lett a béke (csak az emlékek maradtak keserűek, de ez egy ilyen műfaj…). És az is igaz, hogy Gyarmati a moszkvai olimpia (1980) előtt még egy rádióinterjúban is hívta vissza őt és Sárosit, még Buda államtitkár elvtárs is közbenjárt – mindhiába.

Aztán Moszkva után Gyarmati ment, Mayer Mihály jött (1981), s egyértelműen Cservenyákra épített. Jól védett, de nagy tornán már nem volt győztes csapat tagja, a spliti (1981) és a római (1983) Európa-bajnokságon 2., a guayaquili vb-n 2. lett a csapat. Lehetett volna első is, ha az amerikai bíró, John Felix nem dönt úgy, hogy három másodperccel a vége előtt Gerendás György lövése időn túl esett. Mindenesetre a duda nem szólt, csak Mr. Felix, így maradt az iksz (7–7) a Szovjetunió ellen, s vele az ezüst. „Cservenyák, a válogatottól búcsúzó kapus hangosan zokog. Nem örömében! Bár ezen a napon 34 éves…”   – áll a Népsportban.

Ma viszont 75. Tíz esztendeje így beszélt: „Harminchat éves voltam, amikor elmentem Svájcba, ma hatvanöt vagyok. Itthon kaptam meg mindent, és nemcsak a vízilabda jelent óriási kötődést, hanem a szakmám is. Már tizenöt éve, hogy a zürichi klinikára kerültem…”

Ahol a rosszindulatú daganatok felismerésére szolgáló PET-eljárás állt vegyészmérnöki munkája középpontjában. Nem az én tisztem megítélni a szakmai előmenetelét, mindenesetre amikor már nyugdíjas tanácsadóként segített a témában kaposvári kollégáinak, az volt a szállóige, hogy  „amit a Cservenyák mond, az szentírás”.

„Kétlaki vagyok. Svájcban unokázom, igyekszem figyelni magamra, naponta úszom, itthon pedig Kenesén vagy Budapesten élvezem, hogy Magyarországon vagyok. A születésnapom? Csendes lesz, a hetvenedik hangosabb volt, még »Léc«, azaz az azóta eltávozott Szivós Pisti köszöntött…” – ezt a napokban mondta.

Budapesti lakása a Vígszínház mellett, a Pannónia utcában van. Abban a házban, ahol a legendás játékos és edző Bolvári Antal lakott.

Nincsenek véletlenek.