Férfi vízi: Nem kérhetek olyat, amit én nem tudok megcsinálni – Decker Attila

– Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie pályafutását, mi lenne az?
– A hála – vágta rá gondolkodás nélkül a 35 évesen visszavonuló világbajnok kapus, Decker Attila. – Hálás vagyok azért, hogy sportolhattam, nincs annál jobb érzés, mint amikor évtizedeken át azt csinálhatod, amit igazán szeretsz. Amióta abbahagytam a vízilabdát, sokszor eszembe jutott, mennyit köszönhetek azoknak, akik segítettek az úton, amelyet bejártam. Ha mindenkit felsorolnék, hosszú lenne a lista, de azért az edzőim mellett meg kell említenem a családomat, szülői támogatás nélkül a testvéremmel, Ádámmal nem tudtunk volna kiteljesedni a medencében. Elfogadták, hogy élsportolóként nem voltak szabadok a hétvégéink, amíg kellett, vittek minket a meccsekre és edzésekre, vagyis nemcsak mi hoztunk áldozatokat a sikerért, hanem a környezetünk is.

– Megérte a sok lemondás?
– Teljes mértékben, már csak azért is, mert 2013-ban Barcelonában mindketten felértünk a csúcsra. A világbajnoki címünk értékét mutatja, hogy újabb tíz évet kellett várni a következőre – nagyon nehéz vébét nyerni, a legfontosabb mérkőzéseken mindig nüanszok döntenek. Nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy kétszeres világbajnokok legyünk, hat évvel ezelőtt ezüstérmet szereztünk a Margitszigeten, és bár a döntő után nagyon csalódottak voltunk, utólag azért megszépülnek az emlékek.

– Megszépült a riói olimpia is, vagy azért még rossz visszagondolni rá?
– Nem leszek álszent, nagyon fájó emlék a Montenegró elleni vereség, rengetegszer eszembe jut. Elég erős volt a csapat ahhoz, hogy olimpiát nyerjen, de a negyeddöntőben nem játszottunk jól, talán rossz taktikát is választottunk. Bosszús vagyok, mert sok maradt bennünk, de azért annyira már nem bántanak a történtek, mint közvetlenül az olimpia után. A sport szépsége, hogy a feltételes mód felesleges – csak az adott pillanat számít, minden más már történelem.

– A BVSC-ben nevelkedett, de a Szolnokból lett stabil válogatott. Milyen emlékei vannak a Tisza partjáról?
– Öt évet játszottam Szolnokon, családias volt a hangulat, ráadásul a várost is imádtam. Gyorsan vettük a lépcsőfokokat, bajnokságot nyertünk, a Bajnokok Ligájában bronzérmet szereztünk, ráadásul a válogatottban is számítottak rám. Fokozatosan építkeztünk, egyre nagyobb sikereket értünk el, szép időszaka volt az életemnek.

– Nem bánta, hogy a legnagyobb sikernek, a Bajnokok Ligája-győzelemnek már nem volt részese?
– Egy kicsit igen, mert az előző nyáron igazoltam el, de hiszek a sorsszerűségben, valamiért így kellett történnie. Úgy éreztem, szükségem van a váltásra, ráadásul már tudtam, hogy Szivós Marci is a Honvédba megy, aki azóta már a csapat edzője, nem mellesleg a barátom. Korábban nem is gondoltam, hogy létezik klub, amely ennyire támogatja, megbecsüli a játékosait. Hasonló építkezés kezdődött, mint Szolnokon, csak szerényebb lehetőségekkel, de a bajnoki bronzéremmel beérett a munka gyümölcse, a Honvéd pedig időközben a második családom lett.

– Mindent megnyert itthon, amit lehetett, mégis úgy örült a bronznak, mintha először akasztottak volna a nyakába érmet.
– Pedig nem az első volt, hanem az utolsó, talán ezért is örültem neki ennyire. Nemcsak magamért küzdöttem, hanem Hosnyánszky Norbiért is, aki szintén visszavonult az idény végén, a mai napig felnézek rá. Aztán ott van Szivós Marci, akinek nagyon szurkolok, hogy egyre sikeresebb legyen edzőként, az ő érdeme, hogy összetartó közösség alakult ki a Honvédnál. A bronzpárharcban esélyesebb volt a Vasas, de mi akartunk jobban dobogóra állni, többet tettünk a sikerért. Úgy ünnepeltünk, mintha aranyat nyertünk volna, mert nekünk ez a bronz felért a legfényesebb éremmel. Azóta már többször is beszélgettünk a csapattársaimmal arról az estéről, mindannyiunknak életre szóló élmény volt.

– Nem fordult meg a fejében, hogy elnapolja a visszavonulását? A Vasas ellen is bizonyította, hogy még mindig nehéz önnek gólt lőni…
– Valóban lehetett volna még bennem néhány idény, harmincöt évesen nem számítok nagyon idős kapusnak, viszont jelzett a testem, a gerincemben egymás alatt három kezdődő sérvet is diagnosztizáltak. Eddig nem beszéltem róla, nem is szokásom panaszkodni, inkább foggal-körömmel végigcsináltam a bajnokságot, olykor infúziót is kaptam. Szerencsére olyan egészségügyi problémáról van szó, amely a hétköznapokban nem befolyásolja az életemet, viszont az orvosok azt tanácsolták, hogy az élsportot már ne erőltessem, mert nem tesz jót a derekamnak. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra döntöttem, már az idény közben elhatároztam, hogy visszavonulok – a párizsi olimpia motivált volna, de jó kezekben van a poszt, rám már nincs szükség a vízben.

– A parton viszont annál inkább, a Honvédban a kapusok képzéséért felel. Hogy tetszik az új szerepkör?
– Nagyon élvezem! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a védés, a mérkőzésekkel járó adrenalin, de boldoggá tesz, hogy továbbra is érzem a klórszagot… A sportág mellett maradtam, a Honvéd kötelékében dolgozhatok kapusedzőként, emellett katonáknak úszást is oktatok. Nem lenne hiteles, ha arról magyaráznék egy kapásszélsőnek, hogy milyen lövéssel próbálkozzon, mert soha nem lőttem a szélről, viszont a kapusokhoz értek, ismerem a gondolkodásukat, ezért is örülök, hogy csak velük foglalkozom. A héten kétkapuztunk a BVSC-vel, amikor Dabrowski Norbert szakmai igazgató kérdezte, mit keresek a vízben. Mondtam neki, hogy nem kérhetek olyat a kapusainktól, amit én nem tudok megcsinálni…

– Rácsodálkozik még a márványtáblára, amikor a Hajós uszodában jár?
– Minden alkalommal. Sohasem felejtem el, miután megnyertük a világbajnoki döntőt és kimásztam a vízből, Madaras Norbi emlékeztetett rá, hogy most már én is felkerülök a márványtáblára. Akkor hirtelen nem is tudtam, mire gondol, aztán persze leesett a tantusz. Elképesztő érzés, hogy ott van a nevem a világbajnokok között, kereknek érzem a pályafutásomat.