Címlapsztori: aranyérem, kvótaszerzés – a legtöbbet hoztuk ki a vb-ből

A hetedik helyről a dobogó tetejére lépett előre egy év leforgása alatt a magyar férfi vízilabda-válogatott a világbajnokságon, a látottak alapján pedig nehéz másra gondolni, mint hogy a különbséget Varga Zsoltnak hívják. A tavaly Budapesten látott, szétesően és hitehagyottan vergődő társaság helyett egységes, a másikért az utolsó leheletéig küzdő, hatalmas tűzzel játszó, nagybetűs csapatot láttunk Fukuokában, amely a leglehetetlenebb helyzetekben sem adta fel a küzdelmet. A generációs különbségek is eltűntek, pedig amúgy lehettek volna, Vigvári Vince például előszedte a tíz évvel ezelőtti üzenetváltását Vámos Mártonnal – Vámos akkor már világbajnok volt, a kisebbik Vigvári testvér pedig tízéves, és éppen a példaképének írt, most meg együtt nyertek vb-t.

Minden idők legkiegyensúlyozottabb világbajnokságán győzött a magyar válogatott, hiszen még sosem fordult elő, hogy mind a négy negyeddöntős meccs egy góllal dőljön el. Ennyire közel sosem volt a nyolcadik az elsőhöz, és ha hozzátesszük, hogy a kilencedik helyen ott toporognak a horvátok, akik tavaly még Európa-bajnoki döntőt nyertek ellenünk, akkor még nagyobb bravúr a győzelem.

Szögezzük le, úgy lett meg az arany­érem, hogy a védekezés Varga Zsolt mércéje szerint messze volt a tökéletestől. A centereket, mondjuk, eltüntették a bekkek, de megszámolni is nehéz, hány ugyanolyan gólt kaptunk – akcióból blokk mellett a rövidbe, vagy emberhátrányban a hosszú fától –, szóval nem véletlen, hogy a szövetségi kapitány jó szokásához híven aranyéremmel a nyakában már a munkáról beszélt. Viszont a csapat elindult azon az úton, amelyen a spanyolok vagy a most éppen ötösökkel negyeddöntőt bukó olaszok járnak jó ideje, és ha ennek a vízilabdának minden elemét elsajátítják a játékosok a következő egy évben, nehezen tudnak minket megállítani.

A legjobb vízilabdázóink ugyanis nekünk vannak. Manhercz Krisztián hangsúlyozta végig, hogy ennek a csapatnak az a legnagyobb erőssége, hogy nagyon sok egyénisége van, s közülük bárki elő tud lépni a kritikus pillanatokban. És elő is léptek, maga Manhercz is többször, de nem egyénieskedtek. Tessék megnézni az immár kétszeres világbajnok Varga Dénes és Vámos Márton védekezését, a két nehéztüzér inkább kevesebbet vállalt elöl, nehogy hátul menjenek el a meccsek. Olyan gólokat lőttünk – a két említett játékos is –, hogy évekig fogják ismételni őket a televízióban, és nemcsak az argentinok elleni könnyed csoportmeccsen, hanem az elődöntőben és a döntőben is.

Zalánki Gergő közben végig úgy játszott, mint két év óta a Pro Reccóban. Volt olyan Bajnokok Ligája-döntője, amelyben öt gólt lőtt, és övé volt a győztes ötméteres, és most ugyanilyen magas szinten teljesített a világbajnokságon is. Teljesen mindegy, mennyi blokk volt előtte, akkor is megtalálta az utat a kapuig, a döntőben pedig olyan centergólt pöttyintett, hogy mindenki talpra ugrott. Ha nem ül kint az argentinok elleni mérkőzés kétharmadán, még gólkirály is lehetett volna, így végül a torna legjobb játékosa lett, amivel nemigen lehetett vitatkozni.

És lehetett bármennyire elégedetlen gyakorlatilag minden találkozó után a vegyes zónában Vogel Soma a kapott gólok számával és a saját teljesítményével, rengeteget tett hozzá ő is a sikerhez. Az egyenes kieséses szakaszban olyan védései voltak kulcspillanatokban, hogy az ellenfelek sem hitték el, hogy nem lett gól a lövésük vége. Az ötmétereseket pedig nagyon érzi, erről keretes írásunkban olvashatnak bővebben. Egyvalamit hiányoltunk tőle, néha lehetne erélyesebb a társakkal, ha éppen nincs előtte védekezés – amúgy Szécsi Zoltán módra.

Kellett persze a szerencse is a kiélezett helyzetekben, de ez a csapat megdolgozott a szerencséjéért. Ki állíthatná, hogy nem érdemeltük meg a győzelmet az elődöntőben a spanyolok ellen, generációs élményt jelentő, csodálatos játék után? Mégis kellett hozzá, hogy Manhercz Krisztián lövése valahogyan becsússzon Unai Aguirre hasáról az utolsó másodpercben. A rendkívül kiegyensúlyozott döntőről pedig mindenki azt mondta, úgy volt igazságos, hogy szétlövéssel dőlt el – itt meg az volt a mázli, hogy a görög kapitány, az utóbb összeomló Theodorosz Vlahosz időt kért, amikor emberelőnyben lefordultak a végén, Vogel Soma pedig naná, hogy kivédte a centerlövést.

Magam egyébként éppen az elődöntő előtt lettem rendkívül bizakodó. Varga Zsolt a csoportkör utáni szünnapokon beengedte a hazánkból érkező helyszíni tudósítókat a csapat szállására, ezeken a médiafélórákon műsoron kívül is váltottam néhány szót a játékosokkal és a stábtagokkal. Amíg az amerikaiak elleni negyeddöntő előtt éreztem némi feszültséget a csapaton, ez a spanyolok elleni elődöntőre eltűnt. Kellően laza, ugyanakkor elszánt hangulatot lehetett érezni, aminek meg is lett az eredménye.

A spanyolok elleni győztes elődöntő ráadásul olimpiai kvótát ért, vagyis a csapat az első adandó alkalommal megszerezte a párizsi repülőjegyet. Ez óriási segítséget jelent a következő évre, hiszen januárban Európa-bajnokságot, februárban pedig világbajnokságot rendeznek, nekünk pedig már nem kell a kvalifikációval foglalkoznunk. Varga Zsoltnak nem muszáj fél évvel az olimpia előtt csapágyasra hajtania az idősebb kulcsjátékosokat, élesben tesztelheti a fiatalokat, továbbá nyugodtan súlyozhat a világversenyek között. Nehéz feladat vár rá, ugyanis ebből az együttesből legalább három játékost ki kell hagynia az olimpiára, ahol – legyen bármilyen agyrém – csak tizenketten lehetnek a keretben. És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik az utolsó szűkítésnél vagy még korábban estek ki, mert nyilván ők sem mondtak le a csapatba kerülésről.

Ez azonban még a jövő zenéje, egyelőre örüljünk a csodálatos világbajnoki címnek, amely a negyedik volt a magyar válogatott történetében – az ötödikre remélhetőleg nem kell újabb tíz évet várni.