Férfi vízi: ünneplő tömeg fogadta a világbajnok válogatottat

Jó érzékkel települtek ki az árusok hétfő este a Dagály strand elé. Noha sem úszóversenyt, sem pólómeccset nem rendeztek a Duna Arénában, özönlöttek a nemzeti színekbe öltözött szurkolók, jól fogyott a sál, a kereplő, a duda, a zászló, de még a trikolór napszemüveg is. Ha valaki azon elmélkedett, mire a nagy felhajtás, elég volt a teraszra kifeszített molinókra pillantania, amelyeken a következő felirat díszelgett: VILÁGBAJNOKOK. Így, csupa nagybetűvel.

A leglelkesebb érdeklődők már akkor megérkeztek a színpadhoz, amikor a magyar férfi vízilabda-válogatott még a levegőben volt. A repülőtérről rendőri felvezetéssel egyenesen az aréna felé vette az irányt a csapat, időközben pedig már moccanni is alig lehetett a teraszon. Ahogy a plakát, az aranyérmesekről készült fotó és a fukuokai világbajnokság levetített összefoglalója is bizonyította: nem álom volt, férfiválogatottunk 1973, 2003 és 2013 után ismét felért a világ tetejére. A végeredményt mindenki ismeri, a vetítés alatt mégis üdvrivalgás fogadta a lőtt, csalódott sóhaj a kapott gólokat – szerencsére előbbiből volt több.

„Még az aranyéremnél is többet jelent, hogy három és fél hét után végre láthatom, átölelhetem a páromat – mondta a válogatott egyetlen klasszikus centere, Német Toni, s valóban megható pillanat volt, amikor a hivatalos köszöntés után a játékosok találkozhattak családtagjaikkal. – Mindent közösen csináltunk a srácokkal. Együtt sétáltunk, kártyáztunk a szobában és a buszon, amikor meguntuk a szállodai kaját, elmentünk étterembe. Tavaly ezüstérmesek lettünk az Eb-n, idén megnyertük a vébét, a siker pedig meghozta az éhségemet. Nem akarok már mást, csak aranyat, mert ez jó érzés.”

„Vendi, jössz vagy maradsz?” – kérdezte Manhercz Krisztián az idősebbik Vigvári testvért, aki erre gyorsan be is állt a sor végére, miközben az üvegajtó túloldalán már izgatottan várakoztak az aláírásra váró szurkolók. Miután az előrelátó szervezők a játékosok kezébe nyomták a tollakat, egyesével a színpadra szólították őket – a legnagyobb tapsot az ötösölő Vogel Soma kapta, de természetesen mindenkit megünnepeltek a drukkerek, néhányan még életnagyságú papírbábu formájában is viszontláthatták magukat a tömegben.

A rigmusok után piros és zöld füstgyertyák gyúltak, és a Himnuszt is elénekelte a közönség pólósainkkal, akik mosolyogtak, integettek, megköszönték a támogatást. A nehéz felkészülés, a kéthetes torna és a hosszú utazás után persze képzelhetjük, milyen fáradtak voltak – ennek szemléltetésére álljon itt az interjú, amelyet a helyszíni műsorvezető Zalánki Gergővel készített.

– Büszke vagy magadra?
– Nem.

– Azért meg vagy elégedve a teljesítményeddel?
– Igen.

– Mit szeretsz a legjobban a csapatban?
– Azt, hogy nyertünk.

– Melyik volt a legkülönlegesebb pillanat a vébén?
– Amikor hazaértünk.

Nemcsak a közönség derült a válaszokon, hanem maga az alany is, aki nem mellesleg a világbajnokság legértékesebb játékosa lett. Azé a versenyé, amelyen férfiválogatottunk aranyérme mellett kvótát is szerzett, így talán nem meglepő, hogy az ünneplés közben az olimpia is szóba került.

Ahogy a kifeszített szurkolói molinón virított: „Irány Párizs! Mi ott leszünk, jó, hogy ti is jöttök.”