Kásás Tamás: könnyek, mélypont és taníthatatlan zsenialitás

Az egyetemes vízilabda többszörösen megkoronázott királya játékosként sem kereste a rivaldafényt, nem meglepő, hogy 2012-es visszavonulása után is csak elvétve hallani felőle. A Komjádi uszodánál található elegáns étterem tulajdonosaként tölti mindennapjait, a közönség a Millenium Masters meccsein láthatta viszont az utóbbi években, ám amennyire visszahúzódó a civil életben, annyira volt felejthetetlen a vízben. Amit nem tudott a vízilabdából, az nem is létezett, nem véletlen, hogy válogatott és klubszinten is minden trófeát bezsebelt.

A legemlékezetesebb tripla

„A londoni olimpia óta egyetlen meccset sem néztem vissza, akkoriban persze, huszonegy éves fejjel más volt a helyzet. Rongyosra néztem a videokazettát, elvégre minden fiatal játékos hiúságának jót tesz, ha három gólt lő a három kettőre megnyert meccsen. Éppen abban az esztendőben vezették be a szabályt, hogy hét méteren kívülről egyből kapura lehet lőni a szabaddobást, emiatt a játékosokban még nem alakult ki a reflex, hogy blokkoljanak az ilyen helyzetekben. A harmadik gólom előtt a velem szemben álló jugoszláv játékos sem emelte fel a kezét, én kiemelkedtem, a lövésnél pedig az ösztöneimre hagyatkoztam. Ami viszont magát a meccset illeti, alighanem minden idők legpocsékabb fináléját játszottuk. Az egész mérkőzésen egyetlen lefordulás sem volt, mindkét csapat rengeteg hibázott, borzasztóan unalmas összecsapás volt.”

1997, Magyarország–Jugoszlávia 3–2, a harmadik gól 50.02-től

A legfontosabb labdaszerzés
(Az olimpiai elődöntőben 6–5-ös jugoszláv vezetésnél a harmadik negyed közepén lefordult az ellenfél, a labda a jobb szélen meccsen négy gólt szerző Petar Trjbojevics kezén volt. Ha sikeres az átadás a középen üresen érkező társ felé, a vetélytárs vélhetően kétgólosra növeli az előnyt, csakhogy a két jugoszláv játékos között éppen Kásás Tamás védekezett...)

„Hogy az ilyen labdaszerzés tanulható-e? Ahogy Varga Dénes mozdulatait nem lehet tanítani, úgy azt sem, hogy bizonyos szituációban a játékos ösztönösen megérezze, mi következik, és a megfelelő pillanatban, tökéletes ütemérzékkel nyúljon közbe. A lábtempó fejleszthető, a labdaszerzést is lehet gyakorolni a tréningeken, de akadnak olyan játékelemek, amikor a pólós vagy képes ösztönösen jó döntést hozni, vagy nem. A szurkolókat általában az érdekli, mit csinál a játékos a vetélytárs kapujánál, ám én a védekezést is élveztem. Örültem, amikor a saját kapunk előtt jártam túl az ellenfelem eszén, a labdaszerzések, a szerelések legalább annyira fontosak voltak, mint az, hogy a másik kapunál villogjak.”

2000, Magyarország–Jugoszlávia 8–7, a labdaszerzés 12.30-tól

A legmélyebb gödör

„Azt az idényt nyugodt szívvel nevezhetem pályafutásom mélypontjának. Gyakorlatilag 1995-től kezdve minden világversenyen ott voltam, a legmagasabb szinten vízilabdáztam, és többnyire végigjátszottam a meccseket. Abban az évben viszont úgy éreztem, teljesen kimerültem, és ez az állapot a Domino elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben csúcsosodott ki, a verség után padlóra kerültem. A mérkőzés elején kihagytam egy négyméterest, aztán a hosszabbításban egy perccel a vége előtt odaálltam a második büntetőnkhöz. Nagy nyomás nehezedett rám, de úgy voltam vele, még mindig jobb hibázni, mint megfutamodni a felelősség elől. Elvállaltam a lövést, de a lécről kifelé pattant a labda, és végül kikaptunk. Mivel azt a négyméterest én harcoltam ki, még inkább bosszantottak a történtek. Tudtam, milyen súlyos árat fizettünk a hibámért, de azért egy játékosnak sem szedik le a fejét, amiért kihagyja a négyméterest. Ha nem teszed oda magad a védekezésben, ha lusta vagy, ha nem passzolsz az üresen lévő társadnak, akkor igen, de az elhibázott büntető miatt nincs értelme.”

2002, Domino BHSE–Posillipo Napoli 9–8, a második kihagyott négyméteres 1.25.55-től

A legfélelmetesebb uszoda

„Pályafutásom egyik legjobb meccsét játszottam Belgrádban, azon a nyáron három napon belül kétszer vertük meg a jugoszlávokat a saját közönségük előtt. Előbb a Világkupa csoportmeccsén, aztán az elődöntőben, és aki emlékszik rá, milyen hangulat uralkodott abban a nyitott uszodában, annak nem kell külön ecsetelni, hogy ez mekkora teljesítmény volt. Az emléket kissé beárnyékolja, hogy a döntőben kikaptunk az oroszoktól, az utolsó másodpercekben pedig épp mellőlem csavarták a győztes gólt. Az egész tornán jól ment a játék, az elődöntőben négy gólt szereztem, de a finálé végjátéka szerencsétlenül alakult, az utolsó másodpercekben teljesen kimerülten kerültem Revaz Csomakidze mellé, és nem tudtam megakadályozni, hogy gólt lőjön. Szomorú lett a vége, ugyanakkor érdemes különválasztani a meccseket, mert ahhoz, hogy a döntőben vereséget szenvedjünk, meg kellett nyernünk az elődöntőt.”

2002, Magyarország–Jugoszlávia 7–5, 14.53-tól Kásás Tamás negyedik gólja

A legjobb negyed

„Nem tudom, az volt-e életem legjobb negyede, de mivel az olimpia döntőjéről beszélünk, az emberekben nyilván mély nyomot hagyott. Azért is volt különleges, mert az egész tornán jól ment a játék, aztán a finálé első három negyedében pocsékul játszottam, nem éreztem a ritmust. Ebben nyilván közrejátszott, hogy null hárommal indítottunk, talán elkezdtem kételkedni abban, hogy a csoportmeccsek után a döntőben is legyőzhetjük-e a szerbeket. Szerencsénk volt, hogy Kiss Gergő higgadt maradt, a meccs elején az ő három gólja tartott minket versenyben. Ezért is nehéz a csapatsportnál külön értékelni a játékosokat. Beszélhetünk az utolsó negyedbeli teljesítményemről, de ha az elején nincs Gergő, addigra már aligha lett volna esélyünk fordítani. Azóta sokat beszéltek arról, hogy az utolsó negyed előtt Kemény Dénes megkérdezte, fáradt vagyok-e, én pedig kicsit indulatból válaszoltam. Már nem emlékszem, pontosan hogy zajlott ez a párbeszéd, de az ilyen finom utalásokkal jobban fel lehetett rázni, mintha leordították volna a fejem a társak előtt. Attól sosem játszottam jobban, ha kiabáltak velem. Az érzékenyebb játékosok közé tartoztam, inkább a lelkemre kellett hatni ahhoz, hogy jobb teljesítményt nyújtsak.”

2004, Magyarország–Szerbia és Montenegró 8–7

A legkeményebb sport

„Egyre inkább fizikai küzdelemmé válik ez a sportág, a játékvezetők is egyre inkább engedik a kemény játékot. Annak idején sokszor éreztem, hogy nem hagynak levegőhöz jutni, hogy emberelőnyben is jobban kilépnek rám, és akadtak csapatok – mondjuk a szerb válogatott – ahol néhány durvább pólós szinte csak azért ugrott vízbe, hogy verekedned kelljen, és ne tudj a vízilabdára koncentrálni. Ami engem illeti, sosem voltam durva játékos, legfeljebb bizonyos helyzetekben kemény, de ezt a sportágat máshogy nem lehet játszani. Megesett, hogy engem is ki tudtak zökkenteni, de kerültem a verekedést. Azt vallottam, hogy a győzelem a legjobb válasz a keménykedésre.”

A legérzelmesebb pillanat

„Éppen édesapámmal ölelkezünk a képen, és az arcomból ítélve a felvétel biztosan a pekingi olimpia döntője után készült, mert az volt pályafutásom egyetlen meccse, amelyen örömömben sírtam az utolsó dudaszót követően. Akkor hirtelen rám szakadt az érzés, hogy a sorozatban megnyert három olimpiai aranyéremmel mekkora tettet hajtottunk végre. Húsz évvel korábban senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet, sőt, hiába utaztunk címvédőként a tornára, sokan a pekingi játékok előtt sem hitték volna, hogy ismét a csúcsra érünk.

Ami aput illeti, pályafutásom során egyszer, a Vasasnál voltunk vezetőedző-játékos viszonyban. Tapasztalatszerzésnek mindenképpen jó volt, hogy más szemszögből is megismertem őt, testközelből láthattam, milyen módszerekkel dolgozik. Tetszett, hogy sosem volt két ugyanolyan edzésünk, emiatt mindig vártuk a tréningeket. A másik oldalról viszont nyilván nem volt ideális, hogy apa és fia egy csapatnál van, mert akadtak kellemetlen helyzetek. Mindketten profiként álltunk a feladathoz, sosem kivételezett velem, de mégiscsak a fia vagyok, ami olykor feszültséghez vezetett. Nagy kudarcként éltük meg, hogy végül semmit sem nyertünk azzal a csapattal, még akkor is, ha egy brutálisan erős Honvéd ellen vesztettünk.”