A spanyol kapitány égi segítséggel remél magyarok elleni tokiói döntőt

– Majd' másfél hónap telt el az ötméteres dobásokkal elveszített Európa-bajnoki döntő óta. Helyére került már az értékrendjében az eredmény?
– A finálé után elkeseredtünk, mert úgy éreztük, hogy nyerhettünk volna, de összességében örülök az ezüstnek. Szép, minden szurkolónak élvezetes mérkőzést játszottunk, a csapatom jól vízilabdázott, benne van a pakliban, hogy ötöspárbajban kikapsz a remek magyar válogatottól. Az a fontos, hogy sorozatban harmadszor is döntőt játszottunk.

– Akkor Budapesten ezüstöt nyertek, és nem aranyat veszítettek?
– Két éve, a barcelonai Európa-bajnokságon megnyertük az ezüstöt, míg a kvangdzsui világbajnokságon inkább elveszítettük az aranyat. Most a csoportkörben megszerzett második hely miatt nehéz úton jutottunk döntőbe, a szerbeket és a horvátok is búcsúztatnunk kellett. A játékosaim fáradtabbak voltak, talán ezért hibáztak olykor. Amúgy az önök csapatával szemben sohasem könnyű, ha jól emlékszem, több mint húsz éve nem nyertünk ellene hivatalos mérkőzésen. Az biztos, se játékosként, se kapitányként nem győztem le a magyarokat.

– Minek köszönhető, hogy ismét versenyképes a spanyol póló?
– Már a 2017-es budapesti világbajnokságra rengeteget változtattam, sok fiatal játékos kapott lehetőséget. Ugyan csak a kilencedik helyen zártunk, a főnökeim bíztak bennem, adtak időt építkezni. A 2018-as rijekai Európa-kupa ezüstje mutatta, jó úton járunk, ráadásul azután visszatért Felipe Perrone, remek elegye alakult ki a fiatal és rutinos játékosoknak. Agresszívebbé tettük a csapat játékát, mindenkire nyomást próbáltunk gyakorolni.

– Märcz Tamás, a magyar férfiválogatott szövetségi kapitánya mindig elismerően beszél önökről, mondván, remek stílusban játszanak. Ez minek köszönhető?
– Változott a trend a vízilabdában, és ez jobban kedvez a latin csapatoknak, amelyek gyorsak, sok jól úszó játékosuk van. A válogatottunkban nagyon egyértelműek a szerepek, ráadásul segít, hogy szinte az egész társaság együtt készül a Barcelonetában, amelynek a testvérem, Jesús Martín a vezetőedzője.

– Mennyit profitálnak egymás munkájából?
– Minden családi vacsoránál szó esik a vízilabdáról, voltam a másodedzője a Barcelonetában, együtt nyertünk Bajnokok Ligáját 2014-ben. Hasonló a gondolkodásunk, a rendszerünk – de nem szabad csak az edzőkről beszélni: a játékosok készülnek együtt az egész idényben, hogy aztán a kulcsfontosságú pillanatokban megmutatkozzon a közöttük lévő összhang. Ugyan az én szememben a filozófia és több más szempont alapján a spanyol volt a legjobb csapat az Eb-n, néha a minőség dönt. Varga Dénes, Zalánki Gergő, Vámos Márton, Manhercz Krisztián… Őrület, milyen klassz játékosaik vannak a magyaroknak! És a sikerükhöz az is kellett, hogy sokan a Ferencvárosban pólóznak. Megnyerték a Bajnokok Ligáját, aztán az Európa-bajnokságot is.

– Ha már korábban említette a történelmet, emlékszik a 2007-es vébé elődöntőjére?
– Ó, hogyne! Sok fiatal szerepelt abban a csapatban, Felipe Perrone, a bátyja, Ricardo, Xavi García, Guillermo Molina, míg a magyarok a teljes pompájukban, sok sztárjukkal érkeztek. Emlékszem, nagyszerűen, gyorsan, lendületesen pólóztunk, sőt Iván Pérez kezében volt a győztes gól, de aztán a ráadásban kikaptunk. Végül az éremszerzés sikerült, a kiemelkedő generáció után először szereztünk érmet világversenyen.

– Nagy generációk, spanyolok, magyarok, szerbek határozták meg a vízilabda elmúlt évtizedeit. Lehet az önöké a következő?
– Klassz lenne, de mostanság egyre nehezebb tornát nyerni, hat-hét válogatott is esélyes az éremszerzésre. A mostani fiataljaink, Alberto Munarriz, Álvaro Granados, Roger Tahull sokáig a topon lehetnek, de nem tudom, válhat-e belőlük nagy generáció. Azt viszont garantálom, nem telik el újabb tíz év érem nélkül.

– A változás jele, hogy ezúttal nem olimpiai kvalifikációs tornáról kellett kijutniuk a játékokra.
– A selejtezőtorna a legborzasztóbb verseny a világon… Amikor átvettem a válogatottat, a stábbal eldöntöttük, hogy változtatunk a mentalitáson. Amint a világverseny negyeddöntőjéhez értünk, és következett Szerbia, Horvátország vagy Magyarország, csak az járt a fejekben, hogy lehetetlen nyerni, szinte eleve veszítettünk. Az éremszerzéseinkhez az is kellett, hogy átállítottuk a gondolkodásunkat. Különösen az olimpián fontos ez, mert a csoportban még lehet gyengén játszani, a nyolc között nem. Az Európa-bajnokságon a csoport második helye miatt nehezebb ágra kerültünk, de elmondtam a srácoknak: semmi gond, akkor legyőzzük Szerbiát. És lám, sikerült továbbjutnunk, ötösökkel.

– Eszébe sem jutott pihentetni a legjobbjait?
– Megbeszéltem velük, ha esélyesként akarunk érkezni Tokióba, jó eredményt kell elérnünk Budapesten. Ha rosszul szerepelünk, az olimpián azt gondolták volna az ellenfelek: Spanyolország nem is veszélyes... Márpedig mi favoritként akarunk odaérkezni! A riói játékokon és a 2017-es budapesti vébén is azt éreztem, hogy a nagycsapatok a spanyolokkal szerették volna vívni a negyeddöntőt. El akartam érni, hogy most mindenki ódzkodjon tőlünk, és tudja, ellenünk meg kell szenvedni a sikerért.

– Egyáltalán, lesz olimpia?
– Nem vagyok benne biztos… A koronavírus terjedése megállíthatatlan, egész Európába eljut majd. Elhalasztották a nők trieszti és a férfiak rotterdami olimpiai kvalifikációs tornáját. Borzasztó, négy évig dolgozol az olimpiai szereplésért, aztán elvész az egész. Több játékosnak – gondolom, a magyar válogatottban is – ez lesz az utolsó válogatott szereplése. Inkább bele sem gondolok…

– Más téma: morfondírozott már azon, mitől ilyen jók a spanyolok a csapatsportágakban? Az önöknek ezüstös hétvégén a spanyol női vízilabda-válogatott diadalmaskodott; akárcsak a spanyol férfi kézilabda-válogatott, és a férfi kosarasok is világbajnokok.
– Néhány hete ugyanezt kérdezte tőlem a spanyol lap, az El País újságírója, és neki is azt mondtam, nem tudom biztosan a választ. Az tény, hogy remekül szervezett a háttér, erős az összes bajnokság. Ugyanakkor sokan szintén erős sorozatokban játszanak, a kosarasok az NBA-ben, a kézisek Németországban vagy például Magyarországon. Az edzők külföldön is szerepet vállalnak, és mindannyian hazahozzák a tudást. A vízilabdában most biztosan sok a tehetséges játékos. S még egy vonást emelnék ki: a latin karaktert. Mindenki barátságos, családias a csapat, a fontos pillanatokban talán az is megmutatkozik, egymásért is küzdenek a játékosok.

– Idehaza mintha élet-halál kérdése lenne a siker, ritkán hallani, hogy ezüstnek örülnek.
– Már említettem, a játékosok mennyire tartottak korábban egy negyeddöntőtől. Amióta az edzőjük lettem, mindig mondom: ez játék, kérlek, élvezzétek! Persze mi is nyerni akarunk, de komolyan gondolom, nem lehet a vereségtől tartani. A budapesti döntő előtt is azt hangsúlyoztam, ez a vízilabda partija, talán életükben egyszer van esélyük ilyen közönség előtt, ilyen arénában játszani. Ez az üzenetem a topszinten szereplőknek is: élvezzék!

– Többször láttam egy-egy mérkőzésen, hogy az ég felé emeli a karját…
– Az édesapám miatt. Két hónappal a Bajnokok Ligája-győzelem előtt halt meg, nem érte meg a sikerünket. Emlékszem, márciusban nagyon fontos meccs várt ránk Dubrovnikban,
de apa – rákban szenvedett – már a kórházban feküdt. Az orvos azt mondta, gondoljuk át az utazást, mert lehetséges, hogy már nem látjuk viszont. Jesússzal megbeszéltük, elutaztunk, és nyertünk, pedig Dubrovnikban borzasztóan nehéz győzni. A játékosok tisztában voltak a helyzettel, csodálatosan pólóztak. Aztán a hazatérésünk után két órával elhunyt az édesapánk. Megvárt minket…

– Gondolja, hogy sikerülhet tokiói győzelemmel adózni az emlékének?
– Nagyon nehéz lesz. Az biztos, hogy amióta elment, segít minket az égből, hiszen megnyertük a BL-t, aztán a válogatotthoz kerültem, érmeket szereztünk. Elképesztő lenne, de tudja, ilyen mezőnyben a dobogós helyezés is csodálatos. A magyar–spanyol döntőt már most aláírnám!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. március 7-i lapszámában jelent meg.)