Haláláról értesülve persze, hogy újra (és nem utoljára) meghallgattam Szepesi György örökbecsűjét a tokiói olimpiáról, szó szerinti idézetben: „Lőj..., lőj..., lőj..., lőj, Dömötör..., lő..., gól!” Ezzel 5:2 a pólódöntőben, s aranyérmes a csapat.
Nem ő lett volna, ha utána nem teszi hozzá visszatérően, hogy fabatkát sem ért volna a gólja, ha utána a kapuban Ambrus Miklós nem véd bravúrral, Bodnár András pedig nem szerzi meg a labdát. Arról pedig, hogy végül is a riporteri tanács ellenére nem lőtt, hanem ejtett, elmondta, Igor Grabovszkij kapus mellé beúszott egy védő, így inkább megvárta, amíg mindketten elsüllyednek.
A türelem egyébként is a sajátja volt. Kivárta, mire eljön az ideje annak, hogy tehetségét kamatoztathassa. Újpesten, az Izzó uszodájában Técsői Henrik, a legendás „Doki bácsi” figyelt föl rá, s irányította át Gróf Ödönhöz, aki nem mellesleg a berlini olimpián (1936) a 4x200-as gyorsúszóváltó tagjaként bronzérmes lett. Úszópályafutása blamával kezdődött – mesélte –, hiszen első versenyén kikapott „Gyurikától”, azaz Kárpáti Györgytől, akivel később Tokióban…
De erről már volt szó.
Gróf Ödön személye pedig azért nem „mellesleg”, mert neki is a 4x200-as csapat tagjaként volt esélye arra, hogy már Helsinkiben (1952) és Melbourne-ben (1956) olimpikon legyen, ám itthon hagyták. Közben azért a torinói Európa-bajnokságon (1954) aranyérmes lett Till László, Kádas Géza és Nyéki Imre társaságában, a váltó több mint hat másodpercet vert a franciákra, fölény a javából.
Igen ám, de az Eb nem olimpia…
Nem adta fel, csak éppen sportágat váltott. Addig is pólózott, ám 1956-ban tiszta erőből lett vízilabdázó. Nem is akármilyen, hiszen egy évvel később válogatott lett, a franciák elleni bemutatkozásán két gólt lőtt és – 13 kapufát. Kapta is a zrikát, hogy úszófejjel is ideje megtanulnia, hogy a meccseket nem kapufára játsszák.
Megtanulta. Az 1958-as budapesti Európa-bajnokságon a Szovjetuniót legyőző (4:2) csapatban három gólt szerzett, s hőse lett a meccsnek. Nem csupán sporthőse, lévén 1958, két esztendővel a levert forradalom után, így a lelátó népe rendőrségi jelentésekbe is bekerülő ünneplésben részesítette.
A rá jellemző visszafogottsággal viselte a népszerűségét, egyébként sem volt kenyere a hangos szó. A szorgalom, a tudatosság annál inkább. Előbb külkereskedőként diplomázott a „Közgázon”, majd szakedző lett, érthetően, hiszen a póló volt az élete. A római (1960) és a mexikóvárosi (1968) olimpia bronzérme csak ráadás volt – Tokióhoz képest mindenképpen.
Az 1964-es diadalra naponta emlékezhetett. A Szovjetunió elleni meccs végén ugyanis Gyarmati Dezső üvöltötte neki, hogy kérje el a labdát Tomas Batalle bírótól. Megtette, kidobta Gyarmatinak, majd az öltözőben elkérte tőle, s meg is kapta. Ami – ezt is tőle tudom – nagy elismerés volt. Aki tisztában van az uszodai tekintély különleges erejével, érti miről beszélek.
Edzőként 20 esztendőn át állt a KSI pólósok élén, nyolc olimpiai bajnok tanítványra lehetett büszke Benedek Tiborral kezdve, Kásás Tamáson át Varga Zsoltig, csak azért vonult vissza, mert elege volt a kuncsorgásból, a kilincselésből. A méltatlan pénzhiányból.
Volt az Olimpiai bajnokok klubjának elnöke, hetente háromszor leúszta a maga adagját, az öltözőben mindig azzal kezdte, hogy megkérdezte „Hogy vagy?”, miközben az ő hogyléte egyre kevésbé adott okot az örömre.
Isten Veled, Döme, Zoli bácsi, nem a megszólítás a lényeg, hanem a hiányod – fájó.
Gyász: eltemették Horváth Zoltánt
