Kásás Zoltán: Fejben még megvan, csak a kéz meg a láb nem engedelmeskedik

– Még mindig bosszús?
– Attól, hogy én harcoltam ki az ötméterest, még nem nekem kell lőnöm, csak senki sem jött oda… Hülye vagyok, csak egyszer mentem el pihenni – mondta Kásás Zoltán, Kásás Tamás édesapja, aki csapatával a +70-es korosztályban szereplő Blue Thunderrel 5–5-öt játszott, s a korábbi olimpiai ezüstérmes, világbajnok 13 másodperccel a meccs vége előtt büntetőt harcolt ki, lövését azonban védte a kapus.

– Hetvenévesen három és fél negyedet játszott – hogy bírja?
– Sehogy. Sűrűbben kellene cserét kérni, akkor pihentebb lenne az ember. A csapatunkban van két ember, aki nem is vízilabdázott profi szinten, az első mérkőzés előtt egy nappal találkoztunk először. Én például csak a kapusunkat, Kajlich Antit ismerem.

– Hogyan jött össze a gárda?
– Az interneten keresztül kezdték szervezni. Van amerikai, ausztrál, guami, olasz, cseh, szlovák és magyar játékosunk is. A kapusunknak pedig nemrég volt csípőprotézis-műtétje. Meg hát hetven felett vagyunk…

– Nem is várhatja az ember, hogy úgy menjen, mint harminc évvel ezelőtt.
– Az ember tudja, mit kellene csinálni, csak már nem tudja megcsinálni… Fejben még megvan, csak a kéz meg a láb nem engedelmeskedik. És ebben az a rossz érzés meg a bosszantó, hogy nem oda megy a lövés, ahová szeretnéd. De játszunk, ez masters-vébé, nem élet-halál kérdés.

– Még a Szeged edzője volt, amikor említette, hogy meg kellene műteni a térdét. Most rendben van?
– Akkor meg is operálták, most a másik is fáj, de ebben a korban már mindenhol fáj. Különösebben nem foglalkozom ezzel, nem olyan nagy probléma – bár a meccsek végén örülünk, hogy vége. Nem kis szenvedés, mert az összes szárazföldön játszott labdajátékban el lehet pötyögni idősen is, itt úszni kell, idegen közegben mozogsz, ez sokkal nehezebb. Kívülről nézve – különösen hatvan felett – olyan, mint egy lassított felvétel. Küzdeni kell, közben a nyakadba akaszkodnak, és semmi lábtempód nincs… Szenvedés. Persze az ellenfélnek ugyanúgy.

– Azért élvezi is a játékot?
– Hol igen, hol nem. Megfordul a fejemben, hogy miért csinálom, de végül is jól eljátszogatunk.

– Mennyit úszik még?
– Ezerötszáz-kétezer métert, inkább kétezret. De az más, legfeljebb szinten tart, de a faltól falig úszás nem vízilabda. Azért nem tudhat például a világ legjobb úszója sem vízilabdázni, mert a megszakított mozgás, az irányváltás egészen másfajta kondíciót követel. Próbálkozunk, játszunk, bosszankodunk, mert nem engedelmeskedik a kéz és a láb sem, pedig a vízilabdában is a láb a legfontosabb.

– Ha nem is megy könnyen, azért tetszik a masters-világbajnokság?
– A hangulat nagyon jó. Régen volt egy Senior Budapest öregfiúkcsapatunk, nyertünk két vébét és két Eb-t, aztán a kétezres évek elején szétszéledt a társaság, sajnos abbamaradt a játék. Én például tíz éve nem játszottam, most olyan, mintha újrakezdtem volna. Ha megnézzük, hatvan felett mindössze hárman vagyunk magyarok, a csapattársam, Bólyai István és +65-ben egy olasz csapatban Lutter István. Ennyire nem játszik hatvan feletti magyar vízilabdázó itt, a mastersen!

– Kint volt a Millennium találkozóin?
– Természetesen, remélem, látok még jó meccset, mert az első két ellenfelükkel nem voltak egy súlycsoportban. Bár nem hiszem, hogy ezt a csapatot meg lehet verni, látszik, hogy még mindig érzik egymást, meg ők még nem olyan öregek, az izmok, az inak még nem rozsdásodtak be. Ráadásul edzettek is a vb előtt, megértem őket, nem szabad leégni, főleg, hogy tele a lelátó. Nagy élmény látni a csapatot.

– A felnőtt-világbajnokságot is figyelemmel követte?
– Nagyon szurkoltam a négy közé jutásért, mert hihetetlenül kiegyensúlyozott a mezőny, Märcz Tamás nemrégiben lett kapitány, van egy-két új ember meg a fiatalok, akiknek kell a rutinszerzés. Nagyon örültem a döntőbe jutásnak, és egyáltalán nem voltam elkeseredve az ezüstérem miatt. Most jobbak voltak a horvátok, de az ezüstérem nagyon szép eredmény.

– Az edzősködés nem hiányzik?
– Vezetem az edzőképzést, illetve a TF-en újraindul a szakedzői képzés, ott Kemény Dénessel adunk majd elő. Az emberből nem veszik ki az érzés, vannak még elképzeléseim, gondolok rá, hogy milyen jó lenne bizonyítani, de jöjjenek a fiatalok, nem hetvenévesen kell odaülni a kispadra. Most már nyugodtabb az életem, szabadabbak a hétvégék, és nem idegeskedem annyit, aminek a feleségem nagyon örül.