Kétarcú Benedek-csapat: remek sorozat zárásaként betli

A csoportkörben a spanyolokkal kezdtünk (12–9), majd jött a franciák elleni rutinmunka (12–7). Szerbia legyőzése (8–6) más dimenzióba helyezte a mieink Eb–reményeit – ezt a két gárdát tekintette a szakma favoritnak, és várta újbóli randevújukat a döntőben, ami el is jött –, a németek megszórása csak egy ideig jelentett gondot (16–8), míg a horvátok elleni zárás (7–6) a csoportban kellő önbizalmat és erőt adott a végjátékra.

Nézzük kicsit részletesebben. A sportágban félvállról nem vehető spanyolok elleni meccsen az ellenfél szerzett vezetést, de utána duplával fordítottunk, igaz, elhúzni tőlük csak a második negyed közepén előrántott 3–0–s etappal sikerült, aminek köszönhetően viszont lényegében meg is nyertük a meccset. A magyar siker legfőbb letéteményese Varga Dániel volt, aki 83.3 százalékos hatékonysággal lőtt – a csapat összességében ennek a felét (12/29; 41.4 százalék) tudta produkálni –, öt gólt tett bele a közösbe, míg Nagy Viktor hat védést (40 százalék).

A franciák ellen kicsit később indult be a henger, méghozzá a nagyszünet után – 4–3–as első félidő után 5–1–es harmadik negyed –, az ötgólos magyar időszakban Varga Dániel kétszer volt eredményes, három góljával ismét csapatunk legeredményesebb játékosának bizonyult. A 12 gólunkat viszont 31 lövésből hoztuk össze, így hatékonyságunk gyengébb volt (38.7 százalék), mint a nyitányon.

Szerbia ellen Benedek Tibor gondolt egy merészet, és az első számú kapusnak számító Nagy Viktor helyett Decker Attilát vezényelte a kezdőbe. Ez pedig nyerő húzásnak bizonyult! A 2–0-ra megnyert első negyed után a szerbeknek végig kapaszkodniuk kellett. A kapuscserével a szakember kicsit meglephette a Nagyra készülő szerbeket, ami elég is volt ahhoz, hogy elhúzzunk. Másrészt a második számú kapus bevetése bármely csapatsportágban olyan üzenetértékkel bír az előtte védekező társak számára, hogy még jobban koncentráljanak, még inkább segítsék a társat. Ne pedig várjanak, hogy majd a kapusuk úgyis megoldja a lövéseket. Szerencsére a két magyar kapus között nincs nagy különbség, Decker Attila kitűnően megoldotta a feladatot, amire bizonyíték a 13 védett lövés, ami egészen parádés, 68.4 százalékos hatékonyságot takar. A lövési hatékonyság ellenben nem sikerült kimagaslóan, sőt még az átlagostól is elmaradt (8/28; 28.6 százalék), de ez történik az együttessel, amikor hozzá hasonló kaliberű riválisra akad.

A németek ellen belementünk egy adok-kapokba (két negyed után volt 9–7 nekünk), az ellenfél meglepetésre nem egyszer még vezetett is. A világ rendje a második negyed végén állt helyre (3–0–s két percünk volt a nagyszünet előtt), utána pedig beindult a gólgyár, a mérkőzés második felét 7–1-gyel hoztuk le. Nagy Viktor 12 alkalommal védett (60 százalék), Varga Dénes ötöt vágott (71.4 százalék). A csapat lövési hatékonyságán sokat javított a 3. és a 4. negyed, így sikerült 64 százalékra feltornázni (16/25).

Horvátország ellen küzdésről és nagy szívéről tett tanúbizonyságot az akkor már biztos elődöntős magyar válogatott. Leginkább a presztízsünk volt a tét, no meg az, hogy megadjuk az esélyt arra, hogy a szerbekkel ne az elődöntőben, hanem csak a fináléban fussunk össze újfent. A horvátok már 3–0-ra elhúztak tőlünk, amikor a második negyed közepén megráztuk magunkat. Akkor három és fél perc alatt egyenlítettünk, új meccs kezdődött. A döntés viszont a végére maradt: Hárai Balázs 45 mp-cel a vége előtt lőtte a mieink győztes találatát. Nagy Viktor ismét remekelt (11/17; 64.7 százalék), viszont támadójátékunk a leggyengébb volt a csoportkörben. Varga Dániel hétszer próbálkozott, de egyszer sem járt sikerrel, és a társak közül egy sem akadt, akinek igazán elsült volna a keze (7/32; 21.9 százalék). Csak vezérek voltak a vízben, húzóemberek ezúttal nem, ami ugyanakkor erős csapategységet sejtet.

A csoport első helyén végezve pluszszabadnaphoz jutottunk, így az elődöntőig négy napot kellett várnunk. Az olaszok elleni remek kezdés (3–1 az első negyedben) után kiegyenlítetté vált a csata, de vezetni csak mi tudtunk, az utolsó percben pedig Varga Dénes gólja döntött a döntőbe jutásról. Nagy Viktor mellett (12/19; 63.2 százalék) ki kell emelni a rutinos Hosnyánszky Norbertet (3/6), de a csapat egésze is jól sáfárkodott a kevés lehetőségével (8/21; 38.1 százalék).

Közben a másik csoportban első Montenegrónak nem sikerült az, ami nekünk igen: bejutni a döntőbe. Ezt a szerbek intézték el, akik a görögök elleni negyeddöntőt (13–9) követően balkáni szomszédjaikat is lerendezték az elődöntőben (10–9). Jöhetett a papírformának megfelelő magyar–szerb aranycsata. Benedek Tibor együttesének teljesítményét a korábban lejátszott hat meccs alapján ötösre lehetett értékelni. A vita tárgyát legfeljebb az képezhette, hogy ötös mellé jár-e a csillag, vagy a hagyományok miatt azért fanyalogjunk egy keveset a kevésbé sziporkázó támadójáték miatt, vagy mert nem volt igazán gólerős játékosunk, aki végig hozzá tudta volna tenni a pluszt a kiváló, elsősorban stabil védelemre építő csapatmunkához.

És akkor vasárnap a torna zárásaként jött a döntő Szerbia ellen, bár az számunkra úgy jött, hogy még meg sem érkezett, már elment. Óvatos kezdés és 0–2 után már megszólalt ugyan a vészriasztás, de Vámos Márton találata sem segített kiegyenesednünk. Vesszőfutásunk tovább folytatódott, a pofonok sokaságát beszedő, K.O. előtti állapotban a ringben már csak ténfergő ökölvívóra hasonlítottunk, a második negyed közepén – pedig akkor ugye még a meccsnek több mint a fele hátravan –, 1–6-nál érett, hogy bedobjuk a törülközőt. Pólóban azért innen még történhetnek csodák, de nem akkorák, hogy Szerbiát meg lehessen fogni. Még a Hajósban sem. A harmadik negyed legalább a miénk volt, de amikor már-már elhittük volna, hogy legalább a vége szoros lehet – a fordítás a záró negyed előtti mínusz három ellenére még mindig nagyon merésznek tűnt –, az addigra már csak kivárásra játszó szerbek megrázták magukat, és ismét jelentős előnyre tettek szert. Lövőszázalékunk megközelítette a csoportmeccsét (7/27; 25.9 százalék), viszont a két kapusunknak összesen volt nyolc védése (40 százalék), és egyáltalán nem kizárólag az ő felelősségük, hogy ez így alakult, és nem lett több, de legalábbis nem jutottunk vele többre. A torna legjobb kapusának megválasztott szerb Gojko Pijetlovics 12/19-cel hozta le a döntőt (63.2 százalék), nagyban hozzájárulva a szerb aranyéremhez.

A két csapat között – mint arra a mérkőzés utáni értékelésben majd’ minden magyar főszereplő célzott – nincs ötgólos különbség, így a történtek tanulságát leginkább Benedek Tibornak kell levonnia, másodsorban a játékosoknak.

A szövetségi kapitány kezdésnek a tavalyi vb-címmel jó alapot teremtett magának a folytatásra, ezúttal viszont olyan helyzetre kellett volna megoldást találnia, ami nem volt a repertoárjában, hiszen korábban ilyenre nem volt példa. Bejött ugyan a kapunkba Nagy helyett a szerbek elleni csoportmeccsen remeklő Decker Attila, de a döntő sajnos addigra már elment. Nyilvánvaló, hogy száz meccsből aligha lenne még egy olyan, amely hasonló forgatókönyv szerint alakulna, mint a vasárnapi. De a nyitányt követő kóstolgatást követően valamiért mégis a szerbek száguldottak ezerrel, míg mi két kézzel húztuk be a kéziféket. Onnan pedig nagyon nem értettük már a meccset: lelátón, tévé előtt, de ami a legfontosabb, a medencében, illetve annak a szélén sem.

Az ezüstérem valóban szépen csillog – főként egy nappal a zárás után, hát még később –, a félreértések elkerülése végett magyar férfi vízilabdázóink nyakában, a hazai rendezésű világeseményen is, de teljesen elégedettek csak akkor lehetünk vele, ha a kiértékelés során legalább maguk az érintettek megtudják, mi történt velük a döntőben.