Aki vagány, szembekritizál

- Az elmúlt egy hétben mi volt a százalékos megoszlás a két ezüst és a tízgólos vereség szóba hozása között?
- A két ezüst miatt gratulálnak. Ipari mennyiségben. Vannak, akik a nagyarányú vereség okán fanyalognak, de ez nem izgat: nem vagyok naív, nem vártam mást.

- Valami igazán negatív élmény?
- Semmi ilyesmi. Nagy erőt ad az ismeretlen szurkoló folyamatos szeretete, ellensúlyozza a vészmadarak hangját. Egyébként megint csak a csapat nagyságát bizonyítja, hogy akadnak, akik inkább a vereség nagyságával foglalkoznak, mint a helyezéssel.

"A felelősség az enyém"

- Belgrádból hazafelé a busz hátsó felébe terelte játékosait: van olyan része a mondandójának, amit meg lehet osztani a nyilvánossággal?
- Persze. Először is megköszöntem Biros Péter hősiességét, példamutató volt, hogy a világbajnokságon kiemelkedő teljesítményt nyújtott, majd összeszorított fogakkal végigdolgozta a belgrádi mérkőzéseket is. Ezen túlmenően megköszöntem mindenkinek, hogy ebben az összetételben is ezüstérmet nyertünk.

- Nem volt túl nagy az ár?
- Ott vagyunk, ahol Montreal után: keserű a szánk íze. De megint egy második hely után. Igaz, most nem az ezüst miatt vagyunk elkeseredve - mert ez a helyezés ebben az összetételben remek eredmény, ráadásul a négy meccs kiválóan szolgálta azt a célt, hogy 2008-ra teszteljem a játékosokat -, hanem egyetlen negyed okán. A tizenhatból egyet nagyon elrontottunk, ha nincs az a 0-6 a szerbek ellen, akkor talán százszázalékosan, szép emlékkel jöttünk volna haza. Így csak ötvenszázalékos.

- Statisztikai szempontból érthető, ez volt a második legnagyobb verés, amit magyar válogatott kapott.
- Bármennyire is próbál az ember a négy nap hasznosságáról beszélni, természetesen csak érdekli az eredmény. A Montrealban szerepelt, aztán Belgrádban is fellépő játékosok közvetlenül a világbajnokság után nem gondolták, hogy ilyen feladatok hárulnak majd rájuk, mint ahogy az újak sem képzelték az esemény előtt másfél héttel, hogy ilyen tennivalójuk lesz. Ehhez képest valamennyien jót nyújtottak a mérkőzések nagy részében, és a tüdejüket kiköpve produkálták azt, ami éppen sikerült. A katonáknál úgy mondják: a foglalkozás elérte célját. A 6-16 csúnya folt, bár egy balul sikerült nyolc perc folyománya. A felelősség természetesen az enyém, mind a csapatösszeállítást, mind a felkészítést illetően. Most is én készítettem fel a játékosokat, és akkor is, amikor a németek és a görögök ellen arattunk magabiztos győzelmet, ami kiváló eredmény. És persze az is az én saram, hogy beleszaladtunk egy ilyen második játékrészbe, s lett ezáltal a reális három-négy gólos vereségből tízgólos gyufa.

- Személy szerint miként élte meg azt, hogy áthömpölyögnek a csapatán, amire még nem volt példa 1997 óta?
- A 10-2 volt a rossz. Egyszerűen nem éreztem, hogy mi van, és hogy mi lesz a vége. Azt láttam, hogy akiknek nem megy, nem fognak tudni felállni. Tény, válogatott edzőként elég furcsa volt arról beszélni a félidőben, hogyan érjük el, hogy ne legyen 20-4 a vége. Ettől függetlenül Campagnának igaza volt, amikor a meccs végén odaszaladt hozzám, és azt mondta, ebből ti jöttök ki jól. Ha már így is, úgy is ki kellett kapni, akkor a 16-6 inkább nekünk segít a jövő évet és Pekinget illetően is.

- Rendben. Az is rendben, hogy ugyan az idén kikaptunk tőlük háromból háromszor, tavaly viszont hétből hatszor mi győztünk. Ezzel együtt egyértelmű: a tízest nem könnyű lenyelni. Durvábban fogalmazva: lenyeletni.
- Engem bánthatnak nyugodtan, mondtam, vállalom a felelősséget. A játékosaimtól viszont el a kezekkel! A vízilabdában benne van, hogy egy csapatot nagyon megvernek, pláne ilyen körülmények között. Aki vette a fáradtságot, és eljött Belgrádba, az láthatta: nem sok hiányzott ahhoz, hogy mi is ugyanígy kiüssük a németeket, akik később bronzérmesek lettek. Aki nem jött el, az kénytelen lesz elfogadni, amit mondok: pontosan ugyanaz az összetételű csapat verte meg magabiztosan a komplett vb-bronzérmes görögöket, mint amelyik kikapott a második szerb mecscsen. Ebből az egészből egyvalami lényeges: akár standard, akár eddig periférián játszó, akár újonc játékosról volt szó, mindannyian láthatták, milyen fejlődési lehetőségeik vannak. ---- - Felkészült arra, hogy esetleg beindul az uszodai zümmögőkórus?
- Teszek rá. Aki vagány gyerek, az a szemembe mondja a kritikát. És mondja is mindenki nyugodtan, aki őszinte mosollyal gratulált Sydney után, vagy Athén után, vagy… Soroljam a további hetet? Mert mások nem érdekelnek. A szurkolóink igen, ők is mondhatják - ha úgy gondolják -, hogy ezért felelősségre kell engem vonni: nekik okozunk igazi örömet, amikor győzünk, és őket tesszük nagyon szomorúvá, amikor kikapunk, pláne, ha tízzel veszítünk. Ôk joggal szidhatnak, tőlük mindent elfogadok, lehajtott fejjel.

- Nem gondolja, hogy Belgrádban kiderült: azért a most kihagyott tizenkét olimpiai aranyérem olyan, a jelenleginél jóval minőségibb kötőanyag, amely még hoszszú évekig nélkülözhetetlen a csapatépítésnél?
- A vasárnapi eredmény alapján úgy tűnik, igen. A montreali és a belgrádi görög meccs összevetése alapján azonban optimistának kell lennünk, és nem félni a cserétől - függetlenül az adott játékos addigi eredményeitől -, ha az látszik szükségesnek. Tény, ez a mostani drasztikus változtatás volt, máskor talán nem húztam volna meg, most viszont megtettem, a tisztánlátás végett. Az idén több fix csapattag haloványabbat nyújtott, ám a tanulság mégiscsak az, amit még Darnyi Tamás mondott nekem 1997-ben, miután az Európa-bajnoki címet követően megválasztottak minket az év csapatának. "Ez a voksolás négy évenként számít igazán." Egy aranyérmes olimpiát követően két ezüst szerintem nem rossz starthelyzet Peking tekintetében.

- Miközben vitatkozhatnék magammal, mert míg a kétszeres olimpiai bajnok továbbra is egyedi minőséget képviselnek, harmincegy-harminckét évesek lesznek a következő játékok idején, magyarán az idő nem nekünk dolgozik.
- Montrealnak épp ebből a szempontból is volt egy nagy tanulsága - és ezért is én felelek, akárcsak a 0-6-os negyedért. Hibáztam, elvégre a tavaszi lemondások után biztossá vált, a csapatban kevesebb játékostól kellenek ugyanazok a bravúrok, amelyekkel korábban is győztünk. Nekik kellett volna a világbajnoki döntőt megelőző mérkőzéseken huzamosabb időre nagyobb pihenőt adni. Ehelyett meg kellett feszülniük Bilbaóban, a spanyolok elleni meccsen, a Margitszigeten négy alkalommal, New Yorkban megint négyszer, majd a vb-döntő előtt Montrealban ötször. És mindig ugyanannak a négy-öt játékosnak - azaz törvényszerű volt: előbb-utóbb a túlzott lelki és fizikai fáradtság miatt szarvashibákat fognak elkövetni. Az elődöntő majdnem elment ezen, a döntő pedig el is ment: ha őket mondjuk nem viszem ki New Yorkba, akkor a világbajnokságon látott kiváló játék nem olvad el az utolsó négy vagy hat negyedre. Pedig Montrealban teljességgel bejött az az elképzelésem, ami a védekezésünket átalakította, elvégre mi kaptuk a legkevesebb gólt a világbajnokságon. Nagyszerűen működött a csapat a begyakorolható szegmensekben is, például az edzésmunkával magas szintre hozható emberelőnyben: tíz per hatos mutató a szerbek ellen kiváló teljesítmény. Ez mutatja, hogy a vereség összességében magunktól jött, amivel nem akarom a rivális érdemeit kisebbíteni, meg aztán ők is tudnák sorolni az athéni szarvashibáikat.

"Nem voltak annyira harcra készek"

- Szóval: ez nem a vég kezdete?
- Teljesen normális az, ami ebben az évben történt. Nálunk voltak válogatottságot lemondó játékosok, a szerbeknél mindannyian harcoltak tovább azért, hogy egyszer végre elénk kerüljenek. A mieink az elmúlt két évben ötből négy aranyat söpörtek be, teljesen érthető, hogy akadtak, akik nem folytatták, és a többiek sem voltak annyira harcra készek, mint a sikerek előtt. Emberek ők is, ezt ne felejtsük el. Egyébként pedig inkább emésszük magunkat most, és elemezzük utólag az elkerülhetőnek látszó hibákat köztes világversenyeken szerzett ezüstérmek után, és tartsuk meg a jó szokásunkat, hogy négyévenként aranyat nyerünk, ami után nem nagyon kell elemezgetni. Azaz, nem baj, ha az idén nem mi leszünk az év csapata, a lényeg az, hogy az elmúlt két olimpia évében mindkétszer azok voltunk - és azok akarunk lenni 2008-ban is. ---- Jugoszlávia önállósodása óta csupán két olyan év van, amelynek során a szerbek felé billen a mérleg nyelve.