Eddig mintha burokban élt volna

S hogy mi a különbség? Az, hogy Rédei áldozata lett a keretszűkítésnek, sőt, a szenzációs imperiai tornagyőzelmet, vagyis az ötkarikás kvóta megszerzését követően kihirdetett bő olimpiai keretbe sem került vissza. Az már szinte mellékes, hogy Palermót is elhagyta, s jelenleg nincs klubja.
– Kezdjük az utóbbival! Hogyhogy nem Szicíliában tüsténkedik?
– Először is leszögezném, hogy Palermo továbbra is a szívem csücske, nem tudták megutáltatni velem – jelentette ki Rédei. – Az elmúlt idényben egy cataniai másodosztályú csapatban játszottam, de előtte éveket húztam le az Athlon Palermóban, s a szezon előtt visszahívtak a klubhoz. A gond csak az, hogy tizenéves játékosok vettek körül, illetve rajtuk kívül egy kazah válogatott játékos volt a társam. Ketten kevesen voltunk, hogy vállunkra vegyük a csapatot, egyszerűen nem tudtunk győzni, és nulla ponttal szerénykedtünk.
– Ilyenkor veszik elő a külföldit, ugye?
– Pontosan. A légióst találják meg, aki a legjobban keres. Végül a Firenze elleni meccs után dőlt el a sorsom. Ha jól emlékszem, három góllal vezettünk, de kipontozódtam, és kikaptunk. Ezek után közölte az elnök, hogy nem tart igényt rám. Miután az olimpiai selejtezőre kijelölt keretből is kimaradtam, kissé összeomlottam. Három nap alatt ért két csapás januárban.

– Mit csinált, amikor hazajött?
– Nehezen szedtem össze magam, de reménykedtem, és szemem előtt lebegett az olimpia. Faragó Tamás ugyanis azt mondta, hogy azok előtt is nyitva marad a kapu, akik nem szerepeltek a selejtezőn. Valahol éreztem, hogy esetleg kimaradhatok, végül is már huszonnyolc éves, régi típusú állóbekk vagyok, nem hálás poszt az enyém. Vagyis lehet reális szakmai alapja, hogy nem számol velem a szövetségi kapitány. Mégis azon igyekeztem, hogy itthon játszhassak, hiszen csapat nélkül hiú ábránd lenne az olimpiai részvétel. Kiderült, hogy negyvenezer plusz áfáért vehetem meg a játékengedélyem. Eddig jutottam, aztán olvasom a Nemzeti Sportban a bő olimpiai keretet, s én nem voltam benne… Maga volt a döbbenet.
– Vagyis hiába voltak rossz érzései, azért alaposan letaglózták a tények.
– Nem egyszerűen a tények, hanem az, ahogy erről tudomást szereztem. Egy telefont legalább elvártam volna.
– Azóta beszélt Faragó Tamással?
– Igen. Én elmondtam az én történetemet, ő meg az övét – de nem változott a véleményem.
– Mihez fog?
– Még évekig eljátszhatnék itthon, de most úgy gondolom: befejezem. Hálás vagyok a pólóban eltöltött tizennyolc évnek, de most nem tudok az uszoda közelébe menni. A BVSC-ben sok barátom van, így az ő meccseikre azért ki-kijárok.
– Lóg a levegőben?
– Valahogy úgy. Furcsa érzés így lebegni. A világversenyek után egészen más volt a hatása, mert tudtam, hogy hamarosan újabb célért kell megküzdenem – most nem látok magam előtt semmit. Talán a szomorúság miatt, de nem tudom, mi a folytatás, mintha eddig burokban éltem volna. Pedig én nem csak a sporttal foglalkoztam, hanem tanultam is, van TF-diplomám, beszélek olaszul. Jellemző a mostani hangulatomra, hogy elmentem egy álláshirdetéssel kapcsolatos meghallgatásra, ahol azt kérdezték tőlem: mit várok a munkától. Ôszintén megmondtam, hogy nem tudom. Nem szoktam hazudni.