A Posillipóé lett az utolsó

Módfelett remek, nyugodt hangulat uralkodott a Vasas szálláshelyéül szolgáló Hotel delle Termében, az angyalföldi pólósokon a feszültség legkisebb jelét sem lehetett felfedezni. Mindez akkor sem változott, amikor este fél nyolc tájban beléptek a híres Scandone uszodába, ahol valóságos népünnepélynek lehettek szemtanúi: a "non plus ultra” alapon szervezkedő, a szurkolókat ingyen és bérmentve beengedő olasz szervezők sálak, pólók, zászlók tömkelegét dobálták a lelátóra, dj-ék nyomták a slágereket, táncoltatták a tömeget.
Háromnegyed nyolckor a Vasas-tábor is befutott; a távolság nagysága miatt létszáma érthetően elmaradt a tavalyi, zágrábi finálétól, ám az egy óriásbusszal és személyautókkal érkező híveket látva bizsergő érzés kerítette hatalmába az embert, itt, Nápolyban, hétezer fős itáliai tábor ide vagy oda, bizonyos értelemben otthon érezhettük magunkat. A közönség soraiban megbújó Európa-bajnok, Steinmetz János egy '68-as négyes torna üdvözítő felelevenítésével csempészte be a "magyarságot” – no meg két fiúval, két remek játékossal, Barnabással és Ádámmal, akiknek egymás elleni találkozása jelentette a csata, a két héttel ezelőtti 10–10 után meccsnullról induló csata egyik legfőbb kuriózumát.
Az őrült felvezetést követően rögvest góllal nyitott a Posillipo: a bemutatásról lemaradó Bindert azonnal kizavarták Bencivengáról, a fórt pedig Kásás zseniális passzának köszönhetően Postiglione húzta be. Átellenben kontrát ítéltek Varga Tamás ellen, ami annyira felbőszítette az óriást, hogy a kivédekezett hazai támadást követően előbb kiállítatta magáról Kásást, majd angyali nyugalommal helyezett Antonino kapujába. A nápolyiak egyese később sajnos elkapta a fonalat, Madaras, majd hátrányban Vindisch és Varga Zsolt kísérletét is hárította, egy negyed alatt többet nyújtva, mint a Komjádiban. Mindeközben Fiorentino mester csapata élt a kínálkozó lehetőségekkel: két újabb fórt értékesített (Bencivenga és Deserti), kísértetiesen hasonló szituáció után, mint az első gólnál, bejátszva a falba, húzással. Szegény Kószt egyik esetben sem hozták könnyű helyzetbe társai…
A 3–1-es nyitó negyedet meglovagolva, némi hátszéllel nyomult a Posillipo: egy elpuskázott előnyt követően (Bencivenga természetesen a falból próbált eredményes lenni, ám rossz labdát kapott) Rath lőtte be az újabbat, nehéz, rendkívül nehéz helyzetbe hozva a sorozatos kontrafaultokat kapó angyalföldieket. A szigorúan, néha szorosan védekező, néha zónázó fehérek ellen emberelőnyből sem ment a mieinknek, akik kapura lövésig sem jutottak… A hosszú gólcsendet végül hat a hat ellen egy váratlan bombával Tóth Frank törte meg, visszahozva némileg a pislákoló Vasas-reményeket.
Ennek megfelelően a folytatásban rátett egy lapáttal a piros-kék armada, a kapuja előtt nem ismert kegyelmet, fantasztikus összhangban semlegesítette az ellen támadásait, és megnyerte a harmadik felvonást (amelyben egyébként elveszítette a kipontozódott Varga Tamást)! Meg, mert az egyetlen hiányzó klubtrófeájára hajtó Kásás bődületes kapufáját az óriási hirigben Varga Zsolt kontrázta meg egy csodálatos lökettel, majd Jerisov duda előtti helyezését Kósz tette ártalmatlanná.
"Mindent bele!” – zúgott 4–3-nál az egyre hangosabb magyar tábor, ám a nagy nehezen kibrusztolt fórt Madaras elpuskázta. A túloldalon Rath tett így (Kósz-bravúr!), majd Binder (kapufa) és Jerisov (megintcsak Kósz!) folytatta a sort. A gyilkos csatában Postiglione közeli húzását is leszedte a fenomenálisan teljesítő olimpiai bajnokunk, a túloldalt Varga Zs. visszahúzását nézték el a bírák. Az utolsó percben fokozódtak az izgalmak: Silipo kapufája után 45 másodperce maradt az időt kérő Vasasnak ahhoz, hogy hosszabbításra mentse a partit. Nem sikerült, nem sikerülhetett, mert Bencivenga Vindisch megmozdulásakor eljátszotta a nagy halált, a sokadik kontrafault pedig megpecsételte a hősiesen küzdő angyalföldiek sorsát. Az utolsó KEK-serleg így a Posillipo vitrinjébe került…

Mestermérleg
Piero Fiorentino: – Az első negyed után azt hittük, megnyertük a serleget, azonban a Vasas bebizonyította, remek együttes. A két mérkőzés alapján megérdemelten hódítottuk el a KEK-trófeát.
Földi László: – Jobb lett volna, ha nem kell hősiesen küzdenünk, viszont nyerünk… A második negyedtől mindent megpróbáltunk, és azt hiszem, nem vallottunk szégyent.