Töredékek egy portréhoz

A bizarr "kitüntetés” okkal azt az érzést erősítette bennem, hogy Helsinki még annak ellenére is fakuló történet a maiak számára, hogy ötvenesztendős évfordulója révén idén gyakran esett róla szó. Ezen felül kifejezetten vonzó megközelítésnek tűnt összekötni az 1952-es játékok emlékét az egyik jellegzetes főszereplőjének 75. születésnapjával. Gyarmati Dezsőről van szó – derűs, energikus, szellemileg és fizikailag is remekül dacol a vállaira nehezedő évtizedekkel –, s talán még az is ott motoszkált a fejemben, hogy "Sutáról” gyakran írtam az elmúlt évtizedek során és nem akartam újbóli ismétlésekbe bocsátkozni, osztozni abban az általános szokásban, amely ilyen kétségkívül kivételes ünnepek esetében elkerülhetetlen, azaz listákat komponálni valójában nem mindennapos sikereiről. Továbbá, s egyáltalán nem utolsósorban azt is reméltem, hogy ilyen sajátos kettős szemszögből vizsgálva hősünket, eddig nem ismert, egyben érdekes részletekkel festhetem meg, pontosabban egészíthetem ki az ünnepelt portréját – egyszersmind vele együtt idézhetem vissza minden idők legsikeresebb magyar olimpiai szereplését.

Londonból Helsinkibe

Ami azt illeti, Gyarmati egészen kivételes "összeesküvés” eredményeként juthatott ki a finn fővárosba. A megértés kedvéért vissza kell ugranunk még négy esztendőt időben, s egy másik színhelyre, Londonba. Édesapja jóvoltából egyházi kollégiumban folytathatta ott tanulmányait a fiatal vízilabdázó, jóllehet később művészettörténetből diplomázott. Rendkívüli kiváltságnak számított ez akkor, nem sokkal a második világháborút követő években. Az 1948-as londoni olimpia előtt az akkori kapitány, a legendás hajdani gólzsák, Németh "James” tavasz végén tömör táviratot küldött Gyarmatinak: "Ha hazajössz – helyed van a csapatban.”
Az 1948-as olimpián végül ezüstérmet nyertünk. A magyar "vizes” küldöttség annak rendje és módja szerint vonatra szállt, s indulás haza. Az együttes másik tagja, Brandi Jenő, hajdani edzőm mesélte, hogy a vonat már húzott ki az állomásról, amikor feltűnt a szerelvény után mind erősebben vágtázó Gyarmati. Brandi az utolsó vagon lépcsőjén kapaszkodva nyújtotta ki a karját és buzdította lélekszakadva rohanó társát, de a mozdony mind jobban rákapcsolt, s a két kölcsönösen kinyújtott kar már nem érhette el egymást. "Suta” az eszével maradni akart Londonban barátaival, Csuvikkal, Szathmárival, meg Géza bátyjával, de fiatalos ösztöne, szíve hazafelé hajtotta. Eredetileg azért lopakodott ki az állomásra, hogy a tekintetével búcsúztassa társait – csomagja sem volt nála – mert azt már korábban elhatározta, hogy Angliában marad. A fiatal játékos "határozottságára” utal az ötletszerű eszeveszett futása mellett, hogy néhány nap után mégis a hazajöveteléről döntött, észrevétlenül távozott barátaitól, testvérétől, csatlakozott a magyar küldöttség egy másik csoportjához, s csak Párizsból értesítette Londonban hagyott barátait. Tegyük hozzá, közben biztosítékot kapott arra is Hegyi Gyulától, a magyar sportvezetés első emberétől, hogy később ismét visszatérhet Angliába tanulmányai folytatására.

Kell a kulcsember!

A rendhagyó hazatérés következményeként a kiemelkedő tehetség némi kivárás után került vissza a válogatottba. London? El kellett felejtenie. Hegyi Gyulára mérhetetlen dühében hiába vágta rá az ajtót, a hidegháború nyitánya után a hírhedt vasfüggöny leereszkedett. Gyarmati ettől kezdve Nyugatra nem utazhatott, csak a válogatott keleti eseményein szerepelt. Úgy tűnt – lőttek Helsinkinek.
Rajki Béla szövetségi kapitánynak komoly fejtörést okozott a bizonytalanság Gyarmati körül. Kulcsemberéről volt szó, egy totális vízilabdázóról, aki minden poszton, beleértve a kapusét is – a Gamma "ketrecében” kezdte pályáját – megbízhatóan kiemelkedő teljesítményre képes. Egy különleges "válogató bizottság” vette át lehetséges megoldásként a szerepet. A legendás labdarúgócsapat kapitánya, Puskás Ferenc, mellette Bozsik József és Czibor Zoltán küldöttséget alkotva kértek kihallgatást a sportügyekben a Rákosi-érában legfőbb, megfellebbezhetetlen hatóságnak számító Farkas Mihály honvédelmi miniszternél. Puskás lebilincselő vagánysága, Bozsik komolysága, Czibor bohókás modora győzte meg a sportvezetést? Nem derül már ki, de Gyarmati végül – mehetett Helsinkibe!
Puskásék legfőbb érve nem mellékesen az volt, hogy látnoki módon beígérték a vízilabdázók olimpiai aranyérmét. Később a helyszínen lelkiismeretesen "ellenőrizték” is a fejleményeket – ha csak tehették, testületileg kilátogattak a vízilabda-mérkőzésekre, buzdítani a fiúkat. A nem minden izgalmaktól mentes csatározások során eleinte sima győzelmek születtek. A hollandok ellen azonban 4–1-es vezetés után 4–4-es döntetlennel zárult a találkozó. Puskás orrát húzva dörgölgette a tarkóját, s félig tréfásan, félig komolyan figyelmeztette Gyarmatiékat, hogy ne szórakozzanak. Használt a "litánia”, az olimpiai bajnoki címet védő olaszokat 7–2-re mosta le a pályáról a magyar válogatott. A következőről aztán lapunk elődje, a Népsport az alábbi címmel tudósított: "Gyengén játszott a magyar csapat”, mármint a jugoszlávok ellen – 2–2 –, újabb pontvesztés!
Az utolsó találkozó előtt éppen olyan fejszámolási verseny alakult ki, mint előtte 1936-ban Berlinben, s majd sokkal később Tokióban, 1964-ben. Némi túlzással – így utólag – azt állapíthatjuk meg, hogy az ilyen élesben játszott olimpiai döntőkben aratott győzelem hagyományos magyar specialitássá vált. Az eddig megszerzett hét olimpiai arany közül ugyanis háromszor sikerült így felkerülni a dobogó csúcsára. Berlinben 1936-ban a németek, Tokióban 1964-ben a jugoszlávok, s itt, Helsinkiben – miután az utolsó meccsen 4–0-ra vertük az Egyesült Államok együttesét – ugyancsak a jugoszlávok előtt.
Káprázatos magyar hajrá része volt ez, a játékok záró napján két bajnokság a vízben – Gyenge Vali 400 gyorson nyert Gyarmatiék diadala előtt –, Puskásék győzelme a labdarúgópályán, s Papp László ökölvívó sikere a szorítóban.
A négy aranyos finálé révén 16 arannyal térhettünk haza, s harmadik hellyel a nemzetek nem hivatalos sorrendjében az Egyesült Államok és a játékokon első alkalommal szereplő Szovjetunió mögött. Gyarmati Dezső gyűjteményében ez a Helsinkiből származó az első olimpiai arany. A másodikat Melbourne-ben (1956) majd a harmadikat Tokióban (1964) szerezte. Ezüst Londonból (1948) és bronz Rómából (1960). A Központi Sportiskola alapító szakágvezetőjeként (1963) számos világ-, olimpiai és Európa-bajnok játékost nevelt kollégáival, szövetségi kapitányként olimpiai győzelemre vezette a válogatottat Montrealban (1976), megnyerte az első, sporttörténeti jelentőségű világbajnokság aranyát Belgrádban (1973), s ugyanígy és ugyanott az első Világkupát is (1979).

Besford örömkönnyei

S most – Belgrád futólagos érintésével – térjünk vissza Londonhoz. Belgrádból e sorok írója tudósíthatta 1973-ban a Népsportot. Egy dedikált könyvet kaptam ott Pat Besfordtól, a londoni Daily Telegraph kedves riporterétől, aki a Nemzetközi Sportújságírók Úszó Szekcióját is vezette. Az úszás enciklopédiája – ez volt művének címe. Közvetlen barátság alakult ki köztünk, s emlékszem, mennyire feltűnt, hogy örömkönnyeket hullatott, amikor Gyarmati legénységének világbajnoki győzelme tiszteletére a magyar Himnusz akkordjaira húzták fel nemzeti lobogónkat. Csodálkoztam, nem tudtam mire vélni ezt a nem mindennapos rokonszenvet. A vacsora utáni beszélgetésünk során derült ki, hogy Gyarmati Dezső iránt közömbösnek egyáltalában nem mondható érzelmeket táplált. Ennek intim eredete arra az időre volt tehető, amikor a balkezes vízilabdázó Londonban tanult huszonéves korában. Pat szavaiból olyasmi sejlett ki, mintha tőle is "vett volna órákat” a jóképű magyar fiú. A fiatalasszonyként annak idején hihetetlenül csinos újságírónő évekkel ezelőtt hunyt el, s tulajdonképpen nem azért írtam róla, mert egy valóban nem szokványos sztorival szolgált. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy összegzésül Pat Besford enciklopédiájának tömör megfogalmazásával teszek pontot Gyarmati Dezső első aranyérme históriájának végére. Besford így írt: "Gyarmati Dezső 1927. október 23-án született. Minden idők legképzettebb és legsikeresebb vízilabdázója. Balkezes, de éppen olyan tökéletesen használja a jobb kezét is. Univerzális – minden poszton kiemelkedő –, s ezzel a korszerű vízilabdázás játékosideálját megtestesítve előzte meg korát.”
Elfogult lenne? Lehetne, de nem az. Találó és méltó a 75 éves sportemberhez. S tegyük hozzá: mindezt Besford 1973-ban írta, amikor még fogalma sem lehetett "Suta” további olimpiai és világsikerekben játszott meghatározó edzői szerepének kiteljesedéséről.