Ezúttal vert a sors keze

– Kiüresedtünk vasárnapra – sóhajtott Kemény valamikor az éjszaka kellős közepén, szállodai szobájának pamlagjára dőlve. – Sajnos, éreztem a srácokon, hogy valami nem stimmel. Kétszer megvertük a jugoszlávokat Belgrádban, és még mindig játszani kell az aranyért, hát adják már ide, ennél többet tényleg nem tehetünk – ilyesmi ülte meg a gondolataikat. Ezt megértem, csakhogy ezzel a lelki alapállással rendkívül nehéz Világkupa-döntőt nyerni. Vezettünk ugyan 6–4-re, mégis láttam, ezt nem azzal a megalapozott játékkal értük el, amellyel máskor, túlzottan is esetlegesnek tűnt a teljesítményünk. Egy biztos, tanulni ebből is lehet, azt például már most leszűrhetjük, sok tényezőt figyelembe kell venni, és sok mindenen muszáj változtatni ahhoz, hogy a következő finálét ne veszítsük el.
– Ez így kissé talányos.
– Rengeteg apróság dolgozott ellenünk, és nem valószínű, hogy e tekintetben fordulat várható a következő két évben. Lehet csemegézni az egyéni hibáinkból, el lehet vitatkozni azon, miért volt akkora különbség a szombaton és vasárnap bennünk lobogó tűz hevessége között – aki érti a játékot, az tudja, lehetett volna könnyebb is a dolgunk.

Fáj, hogy nem hétből hatot

– Mitől volt ennyire éles a kontraszt az elődöntőn és a döntőn mutatott produkció között?
– Másképp fogalmaznék: nem volt éles kontraszt – az egyik a másikból következett. Nem tudtuk elhinni, hogy ily rövid idő alatt, azaz négy nap során harmadszor is oda bírjuk adni mindenünket a siker érdekében. Holott tisztában voltunk azzal, az oroszok ellen erre lenne szükség a biztos győzelemhez. Ragozhatjuk napestig, én csakis azt mondhatom: ez a csapat eddig velem hatból öt döntőt megnyert – ezért fáj, hogy nem hétből hatot.
– Akkor következzék a kötelező banalitás: ha a májusi kerethirdetéskor egy Világliga-bronzot és egy Világkupa-ezüstöt garantál bárki, mit mondott volna neki?
– Hogy elfogadom. Pláne azok után, ami a bajnoki döntőn történt, és azok után, amit a csonttörések és betegségsorozatok vetítettek előre. Ettől függetlenül ebben a pillanatban képtelenség másra gondolni, mint arra, hogy a legerősebb ellenfelet legyőztük az elődöntőben, és mégis csak ezüstérmesek vagyunk.
– Tavaly még élt annyira elevenen a sydneyi emlék, hogy az aranytalan szezont elintézzük egy mosollyal. Ez viszont már a második év első hely nélkül, ami kissé fájdalmas az előző olimpiai ciklushoz viszonyítva.
– Ha Fukuokában Kiss Gergő lövése bemegy az olaszok ellen, bekerülünk a négybe, ahol bármi előfordulhat, így az is, hogy világbajnokként jövünk haza. Ezt tavaly természetesnek vettük volna, hiszen mi számítottunk a No. 1-nek. Nem ment be, épp ezért idén megint elkezdtünk örülni annak, hogy a külföldi szakemberek a különböző nyilatkozataikban a 2002-es teljesítményünk alapján megint minket tartanak a világ legjobbjának. Más kérdés, hogy én továbbra is csak abban hiszek, amit az eredményjelző mutat, magyarán nem lehetünk elégedettek azzal, amit a nyáron elértünk. Mi ezúttal a ciklus második évében kezdtük el építeni azt, aminek az előző négy esztendő során már az elsőben nekiláttunk: azaz az olimpiai csapat kialakítását. E tekintetben javult a helyzet május óta. Noha féltettem a csapatot a szezon elején, sokkal jobban sikerült az idény, mint vártam, egy sor fontos kérdésre kaptam pozitív választ. Azt azonban látni kell, hogy borzasztóan besűrűsödött a nemzetközi mezőny: azok az oroszok nyertek, akik simán alulmaradtak a jugoszlávokkal szemben, akiket viszont mi kétszer is legyőztünk; a görögök nem kaptak ki a csoportmecscseken, az olaszok egymás után harmadszor jutottak a négy közé, és így tovább.

Iszonyatos idegi megterhelés

– Ha már a trendekről ejtett szót: tényleg az oroszok voltak az idény legjobbjai? Elvégre őket, ahogy mondani szokták, júliusban oda-vissza, ahogy akartuk…
– Ha ez az orosz–magyar döntő nem egy jugó–magyar után következik egy belgrádi Világkupán, akkor más a teljesítményünk és ennek következtében a végeredmény is. De ez már a folklór része. Nézze, egy ilyen szezon végén nehéz törvényszerűségekről beszélni. A fiúk túlnyomó többségének június nyolcadika óta egyetlen szabad hétvégje sem volt. Hétközben edzés, hétvégenként meccsek, két és fél hónap alatt huszonkilenc, az utolsó héten, a legfontosabb viadalon hat nap alatt hat. Nagyot alakítani úgy, hogy minden megveszekedett nap ugyanúgy telik – borzalmasan nehéz. Kelés, reggeli, busz, uszoda, nyújtás, edzés, busz, első megbeszélés, ebéd, pihenő, kelés, séta, második megbeszélés, busz, uszoda, meccs, busz, vacsora, harmadik megbeszélés, gyúrás – átkozottul monotonná teszi az életet. Természetesen tudható, mindenki ezt csinálja, aztán amikor az egész befejeződik, valaki hazavisz egy aranyat, van, aki egy ezüstöt, és van, aki egy bronzot, továbbá van, aki nyolcadikként zár. Azaz a második helynek is van becsülete, ám ettől én még ugyanolyan szomorú vagyok, mint az, aki utolsó helyezettként utazott el innen. És még valami, ha már az oroszokat említette. Iszonyatos idegi megterhelést jelent az, ha az idény első meccsén a félidőben három góllal vezetsz Moszkvában – ami ezelőtt nem igazán sikerült magyar válogatottnak –, ezt azonban még két kilencperces negyed során meg kell őrizned. Megőrizted, de ugyanez lesz a feladatod másnap, a következő héten, meg azután és azután. És mert magyar válogatott vagy, nem kezdheted úgy a szezont, hogy kísérletezel, későbbi eseményre készülve tréningezel, és mondjuk rögtön az elején kikapsz néggyel és hattal, mert aznap véged van. Mi győzelemre vagyunk ítélve mindenütt, lehetnek akármilyenek a körülmények.

Fontos lépések Athén felé

– Huszonkilencből huszonötször sikerült – négyszer nem. És ebből az igazán sokat számító három vereség egyaránt az utolsó öt-nyolc másodpercben kapott góllal alakult ki, miközben egyetlen győzelmünknél sem kellett izgulni az utolsó percekben. Legalábbis fura kettősség.
– A szezon többségét adó négyszer kilencperces meccseken ritka, hogy az utolsó akciók döntenek. Ami pedig a vereségeket illeti, mindegyik önálló történet. A spanyoloktól Patraszban egy hatalmas egyéni figyelmetlenség miatt kaptunk ki. Az oroszokkal szemben balszerencsésen buktunk a Világkupa nyitányán, már lejárt az emberhátrány, amikor becsúszott az a lövés. A döntőt eldöntő gólhoz sok apró összetevő járult hozzá: elöl korán ajándékoztuk el a labdát, így az oroszoknak volt idejük felérni, ráadásul a védőnk már annyira fáradt volt, hogy rossz pozícióba kényszerült a center ellenében, a labda meg a kapusunkat súrolva a kapufáról vágódott be. Most mondjam azt, hogy ebben az évben sok mindent visszavett a sors?
– 1997 és 2000 között minden egyes évben kellő időt fordíthattak a felkészülésre, úszótesztek tanúskodtak arról, hogy a csapat kétszázas átlaga évről évre két másodpercet javult…
– Az utolsó két évben időnk sem volt arra, hogy egyáltalán tesztet ússzunk…
– És a versenynaptárra tekintve jövőre sem lesz: Eb, vébé, Világliga. Az alapot, ami Sevilla és Sydney között igazán nagygyá tette a csapatot, nem lehetett lerakni sem tavaly, sem az idén, és jövőre sem lehet. Ugyanakkor Athénig már csak két év van hátra.
– És legfeljebb az olimpia évében végezhetünk rendes munkát, és várhatunk ebből eredő eredményességet. Addig marad a lyukfoltozás, a meccsről meccsre készülés. Bízom benne, 2004-ben úgy hangolhatunk, hogy amikor számít, a csapat végig szuper állapotban vízilabdázhasson. Ugyanakkor az, hogy most Athénről beszélünk, nyilván keveseket izgat, egy ilyen döntő után a többség a miértekre kíváncsi. Persze, ez rendjén van, hiszen mint említettem, számunkra is az eredményjelző tábla a fontos. Azt viszont azért halkan megjegyzem, sikerült néhány fontos lépést tenni Athén irányába. Tán nagyobbakat is, mint több vetélytársunknak.