Magyarország–Horvátország 7–2.
Meseszép, ki gondolta volna? A végletekig kiélezett, az utolsó másodpercekig nyögvenyelős, őrült csatát várt az uszoda, erre kapott egy végtelenül sima, egyoldalú, nyugodtan mondhatjuk, edzőmeccset. A fene se bánja…
"Tudtam, hogy jókor jött a csütörtöki vereség! Ez a csapat jókor tud veszíteni és jókor nyerni!” – mosolygott Derekas Szilárd, akinek szavaihoz Kemény Ferenc csak ennyit fűzött hozzá: "Nem is emlékszem, mikor győztünk egy elődöntőben ilyen simán…”
Nagy Viktor. A bari tudósításokban is sokszor esett már szó róla –ezúttal sem hagyhatjuk ki a beszámolóból. Sőt! Ahogy kilép a kapujából, amilyen arccal lehúzza az ejtéseket, ahogy kint áll, amilyen reflexekkel hatástalanítja a feléje érkező bombákat, ahogy mosolyog néha a támadókra… – Szécsi Zoltánt idézi. A horvátok ellen (mint ahogy eddigi összes meccsén) is óriásit produkált: hátrányban, szemtől szemben fogta ki az ellen lövéseit, irányította a védelmet, édesapja a lelátón nem véletlen volt nagyon, de nagyon büszke fiára. No és persze az egész csapatra, amely az első negyedben még csak altatta riválisát. Pozícióharcban kereste a fogást, úgy, hogy még véletlenül se kerüljön hátrányba, majd a 0–0-ás játékot követően pillanatok alatt állva hagyta azt. Válogatottunk gólfelelőse, Létay Krisztián szerezte első találatunkat, majd az edzői utasítást "be nem tartva” Hosnyánszky Norbert növelte az előnyt. Godova a partról kiabált: "A Süvegesé, a Süvegesé!” A fiatal ferencvárosi azonban mást gondolt: ravasz pattintására senki sem számított. Kell-e mondani, kapitányunk nem szúrta le a fiút… A második negyed második részében is a mieink voltak az urak, Varga Dániel ezúttal sem hagyta ki szokásos elhajlásos, fineszes gólját, végül 3.3 másodperccel a dudaszó előtt a Tóth Márton, Szirányi Balázs, Varga Dániel trió fejezte be precízen a mintaszerű kontrát. A horvátok? Sehogysem találták a rést, igaz, nem is találhatták, hiszen védelmünk fantasztikusan zárt. A szórványos kiállításoknál sem volt esélyük, lévén egy magyar kéz mindig odaért a lövésekre, bekkjeink kiszorították a centereket, kapusunkról pedig már esett szó…
"Megvan a meccs !” – jelentette ki határozottan a szünetben Kemény "Fecsó” bá, aki akkor sem ijedt meg, amikor két gólt talált a rivális. Nem, hiszen látszott, továbbra is csúcson pörög a magyar csapat, rendkívüli összhangban vannak a játékosok. Mindez a záró hét percben kristályosodott ki igazán, amikor is mind technikában, mind erőben felülmúltuk az elődöntőig százszázalékos ellenfelet. Létay Krisztián két találata döngölte végképp padlóba a fehér sapkás armadát, amely ezt követően inkább verekedésben próbált Szabó Nándiék fölé kerekedni. Decker Ádám (aki a spanyolok elleni fontos rangadó után ezúttal is remekelt, bekkben és centerben is nagyszerű teljesítményt nyújtott) kiharcolt kiállítása után szakadt el a horvátok cérnája: előbb a kiküldött, egyébként egyedüliként átlagon felülit nyújtó Danetic gondolta úgy, ő bizony nem hagyja el a medencét, majd Serdar, a kapus ütötte meg a víz felett a BVSC pólósát, végül pedig a cserejátékosok készültek a vízbe ugrani. Szerencsére az ellenfél edzői megakadályozták vehemens játékosaik tervét, így miután Hosnyánszkyék is megnyugodtak, elmaradt az adok-kapok.
A koronát Létay tette fel saját és csapata teljesítményére, miután a horvátok támadása közben "elbújt”, nem ment vissza védekezni, így a menetrendszerű Nagy Viktor védés után egyedül úszhatot a labdával a kapu felé. Néhány, a közönségnek is szóló csel után szerezte negyedik találatát –csak ez a lendület a döntőre is kitartson, mert ha ez meglesz, akkor az olaszokat legyőző jugoszlávok ellen sem lehet gond.
MestermérlegGodova Gábor: – Nagyon jól játszottunk. Teljes mértékben betartották a fiúk az utasításokat, hiba nélkül játszották végig a négy negyedet.
Ivan Zajmovic: – Sajnos pont ezen a nagyon fontos mérkőzésen múltuk alul önmagunkat, miközben a magyarok ellenállhatatlanok voltak. Aranyérmesek akartunk lenni, ám ezek után a harmadik helyet mindenképpen meg kell szereznünk.