Az első aranylabdát Sir Stanley Matthews vette át, de a következő évben nem rendeztek világbajnokságot, annál inkább 1958-ban.
A svédországi tornán azonban Alfredo Di Stéfanónak (1957 aranylabdása) esélye sem volt a diadalra, mert Spanyolország nem kvalifikálta magát. Bár három nemzet (Argentína, Kolumbia, Spanyolország) válogatott mezét is viselte életében, de világbajnokságon sohasem játszott Puskás Ferenc egykori játékostársa.
Enrique Omar Sivori,(akit később a hatvanas évek Maradonájának neveztek) 1961-ben érdemelte ki az akkor még csak az európai nemzetiségű játékosok számára fenntartott Aranylabdát. Bár Di Stéfanóhoz hasonlóan Sivori is Argentínában született, sőt volt is argentin válogatott, a 62-es chilei vb-n második hazáját, Olaszországot képviselte. Az olaszok harmadikok lettek csoportjukban NSZK és Chile mögött, egyedül Svájcot győzték le 3:0-ra, Sivori két mérkőzésen lépett pályára, gólt nem szerzett.
Az AC Milan legendája, Gianni Rivera lett 1969 legjobb európai labdarúgója. A következő esztendőben közel került ahhoz, hogy világbajnok legyen, de a mexikói döntőben Olaszország vereséget szenvedett Brazíliától. A csoportmeccseken csupán Izrael ellen kapott egy félidőt a 0:0-ra végződő mérkőzésen, a svédek és az uruguayiak ellen pályára sem lépett. Nem úgy a továbbiakban! A házigazdák elleni négy közé jutásról döntő 4:1-es olasz győzelmet hozó találkozón az azzurrik harmadik gólját vágta be. Legfontosabb találata mégis a németek elleni küzdelemben, a 111. percben lőtt győztes gólja volt, három háromnál! A döntőre elfáradó talján csapatot 4:1-re gyalulta le minden idők talán legjobb brazil tizenegye. Rivera ezüstérmes lett.
A dánok egyetlen aranylabdása közelébe sem került a bravúrnak, mivel Dánia nem volt ott az 1978-as tornán. Allan Simonsen a Borussia Mönchengladbach játékosaként lett aranylabdás 77-ben.
Karl-Heinz Rummenigge a Bayern München játékosaként utazott el Spanyolországba 1982-ben, azzal a céllal, hogy megtörje az egyre nyomasztóbb sorozatot. Mint tudjuk, neki sem sikerült. Négy góllal villogott az első csoportkörben Algéria, Ausztria és Chile ellen. Ezt követően sem a spanyolok, sem az angolok ellen nem szerzett gólt, a Franciaországgal vívott elődöntő hosszabbításában előbb 3–2-re szépített, majd a döntetlent követő tizenegyespárbajban berúgta a sajátját. A döntőben az olaszok lefocizták a németeket, így Rummenigge is elbukott.
Az olaszországi mondialén Marco van Basten otthon érezhette magát. Az AC Milanban mutatott játékáért kapta az 1989-es Aranylabdát (is). Anglia, Írország és Egyiptom ellen is csak döntetlent értek el a hollandok, az érzékeny térdű csatár mindhárom meccsen játszott, de gólt nem szerzett. Bár csoportharmadikként továbbjutottak, botrányos nyolcaddöntőn kikaptak az ősi ellenség németektől. Van Basten négy találkozón egyszer sem talált a hálóba.
Az USA 1994-ben remek házigazdája volt az eseménynek, Roberto Baggio teljesítménye pedig a mai napig megosztja még az olaszokat is. Olaszország a csoportból szenvedve jutott tovább, Írországtól kikapott 1–0-ra, Norvégiát ugyanennyire verte meg, míg Mexikó ellen szerény 1–1 sikerült. Csoportharmadikként továbbjutás, innentől pedig az előző év aranylabdása lépett elő főszereplővé. Nigéria ellen vesztésre állt az olasz csapat, de „Copfocska” előbb a 88. percben egyenlített, majd a hosszabbításban tizenegyesből belőtte a negyeddöntőt jelentő találatot. A spanyolok sem tudták megállítani a Juventus zsenijét, bár csak egyszer talált a hálóba, de a másik gólt is Baggio szerezte a 2–1-es olasz győzelem alkalmával, igaz, azt Dino Baggio lőtte. Az elődöntőben ismét duplázott az olasz tízes, ez elég volt Bulgária kiejtéséhez. Aztán jött a brazilok elleni döntő. Gól nélküli százhúsz perc után – Puhl Sándor sípolt a mérkőzésen – következhettek a 11-esek. Miután Franco Baresi fölé vágta, lépéselőnybe kerültek a dél-amerikaiak. Ekkor állt a mészponthoz Roberto Baggio, aki Baresi lövését másolva fölé lőtt, kezdődhetett a szamba…
Az a játékos következik, aki kétszeres világbajnok, mégis, amikor a legjobb Európában játszó játékosként érkezett a tornára, nem sikerült válogatottját az elsőségig vezetnie. (Az Aranylabdát 1995 óta – abban az évben George Weah, a libériai csatár kapta az elismerést – már nem kizárólag európai országban játszó európai futballista szerezheti meg.)
Nagy meglepetést keltett 2001-ben Michael Owen aranylabdája, a Liverpoollal egy idényen belül öt trófeát nyerő csatárnak a Dél-Korea és Japán által rendezett tornán kellett volna Angliát diadalra vezetnie. Nem sikerült, mert bár a „halálcsoportból” továbbjutottak az angolok – Nigéria és Svédország ellen döntetlen, Argentína ellen győzelem –, a negyeddöntőben Brazília (és saját kapusuk, David Seaman) megállította őket. Owen ezen a mérkőzésen csapata egyetlen találatát szerezte, előtte a nyolcaddöntőben Dánia hálóját is kipúposította egyszer.
Minden adva volt Ronaldinho „tarolásához” 2006-ban, miután az előző évben aranylabdás lett, májusban klubjával, a Barcelonával Bajnokok Ligáját nyert, ám talán túl sokáig ünnepelte a sikereket. Németországban csak árnyéka volt korábbi önmagának. A csoportmeccseken nem talált be, de Brazília háromból három meccset nyerve simán továbbjutott. Ausztrália, Horvátország és Japán mellől ez volt a minimum. A ghánaiak sem tudták a brazilokat megállítani, sima hármassal küldték haza az afrikaiakat. A negyeddöntőben azonban Zinedine Zidane és Thierry Henry káprázatos összjátéka szétzilálta a brazil álmokat, akárcsak „Dinho” saját magát a következő években.
A teljes igazsághoz tegyük hozzá, hogy Pelé és Maradona végrehajthatta volna az eddig senkinek sem sikerülő bravúrt, ám ők még a kiírás feltételei miatt nem kaphattak Aranylabdát.
Dél-Afrikában Lionel Messi lehet az első a labdarúgás történetében, aki regnáló aranylabdásként világbajnoki címet szerez.