Kosárlabda: sosem az eredményeket hajszolják a Csata DSE-ben
Mint arról beszámoltunk, véget értek az utánpótlás kosárlabda-bajnokságok, és a mögöttünk hagyott évadban összesen három egyesület osztozott a bajnoki címeken. A leányszakágban újra dominált a Csata DSE, amely a lehetséges négy elsőségből hármat is bezsebelt. A 13. kerületik fiatalok az U16-osok, az U14-esek és az U12-esek között is diadalmaskodtak, a két idősebbek korosztályban ráadásul címet védve.
Mindenképpen sikeresnek értékelhetjük ezt a szezont, ugyanakkor mi sosem az eredményekre, hanem alapvetően a játékosok nevelésére, képzésére fókuszálunk
– kezdte Tursicsné Iván Krisztina, a Csata DSE elnöke és szakmai vezetője az Utánpótlássportnak. – Ebben szeretnénk élen járni, időről időre előrelépni, mind jobb munkát végezni, és ehhez a szemlélethez keressük folyton azokat a szakembereket, fiatal és motivált edzőket, akik ebben szerepet tudnak vállalni, és segíteni tudják a lányok fejlődését. Nekem mindig is az volt a vesszőparipám, és sok éve ezt hangsúlyozom minden fórumon, hogy az utánpótlás-nevelés legfontosabb szegmense a kiválasztás.
Ami Magyarországon a legkisebbeknél szinte egyáltalán nem létezik, hanem az a jellemző, hogy aki betér a terembe, azzal kezdenek el foglalkozni az edzők, rájuk szabják a képzési programot. Én ezzel messzemenőkig nem értek egyet.
A gyerekeket mi már az alsóbb korosztályokban is szűrjük, ha pedig úgy látjuk valakinek nem való a kosárlabdasport, akkor azt tanácsoljuk a szülőknek, hogy keressenek inkább egy másik sportágat. Egyszerűen nem lehet mindenkiből kosarast faragni.”
A klubvezető azt vallja, hogy utána kell járni a gyerekeknek az iskolákba, és csak úgy lehet megtalálni a valóban tehetséges palántákat.
Annak látom értelmét, hogy azokra szánjunk időt és energiát, aki ténylegesen alkalmasak a kosárlabdasportra.
Ugyanakkor ezen a téren rendre falakba ütközünk, mivel nagyon sok iskolánál az a helyzet, hogy be sem engednek minket toborozni. Ha pedig be is jutunk az iskolákba, az is egyértelműen látszik, hogy általánosságban jóval gyengébb képességűek a gyerekek, mint a korábbiakban. Ez persze egyrészről egy generációs jelenség, a digitalizáció negatív hatása, továbbá a covidos időszak szintén rontott a helyzeten. A mozgásszegény életmódnak pedig az a következménye, hogy sokszor a kosárlabdaedzéseken először meg kell tanítanunk az öt-hat éveseket az alapmozgásokra, hogy egyáltalán rendesen járni, futni és ugrani tudjanak. Ennek jobb esetben otthon vagy a testnevelés órákon kellene megtörténnie, így ennek a pótlása is ránk hárul a klubban, mert ennek hiányában meg lehetetlen érdemi munkát végezni.”
Kiemelte, azt tartja a leglényegesebbnek, hogy a legalsó korosztályokban megadják azt az alapképzést, amelyre aztán a versenykosárlabda követelményeit is rá lehet építeni.
Mert edzést tartani bárki tud a serdülőknek és kadétoknak, de a legfontosabb kérdések már ott eldőlnek, hogy az előkészítő-, kenguru- és gyerekkorosztályban mit is tanítanunk az alapképzés során.
Ezen a téren hatalmas problémákat látok itthon, és mi főként ebben, vagyis a technikai képzésben járunk előrébb a többi egyesületnél. Annak vagyok a híve, hogy mindig folyamatban gondolkodjunk, éppen ezért az egyes korcsoportok edzőinek nemcsak azzal kell tisztában lenni, hogy abban az adott korosztályban mit kell tanítani, hanem muszáj, hogy a teljes vertikumra, hattól tizennyolc éves korig legyen rálátásuk. Ráadásul sokan elfelejtik, hogy alapvetően egy csapatsportágról beszélünk a kosárlabda esetében. Most már mindenhol előtérbe került az egyéni fejlesztés, mindenki saját maga szeretne előrébb jutni, viszont a legvégén mégiscsak egy csapatjátékról van szó, és kizárólag a többiekkel együtt dolgozva lehet nyerni. Mindemellett nyilván törekszünk arra is, hogy a tehetségek egyénileg is kiteljesedjenek, és minél többen jussanak el a legmagasabb szintre, és váljanak aztán NB I/A-csoportos, illetve válogatott játékosokká.”
Ebben az évadban újra rendeztek az U12-es is országos döntőt, így a gyerekkorosztályban bajnokot is avattak, és itt is a Csata lányai bizonyultak a legjobbnak.
Ennek külön örülök, ugyanis én a versenyeztetésben is kicsit más filozófiát vallok, mint a többség a szakmában. Alapvetően a Hosszú Katinka-féle megközelítést tartom a követendőnek, tehát versenyezni kell, méghozzá minél többet.
Eleve a gyerekek kiskorban azért jönnek be a terembe, hogy játszanak és versenyezzenek – ezek a helyzetek vonzzák és éltetik őket. Mindig a meccsszituációkat élvezik a legjobban, és ezekből tudnak a legtöbbet tanulni. Én már az U11-eseknél, vagyis a kenguruknál is bevezetném az országos döntős lebonyolítási rendszert. Mi mindent meg is teszünk azért, hogy a lányok – legyen szó bármelyik korosztályról – nálunk minél több hazai és nemzetközi tornán szerepeljenek, találkozzanak különböző stílusú ellenfelekkel, és szembesüljenek azzal, hogy ők hol tartanak másokhoz képest. Ráadásul ez az edzőknek is fontos a megmérettetés, hiszen ekkor felmérhetik, hogy amit tanítottak, abból vajon mit és mennyit látnak vissza élesben.
Nekünk az a fő dolgunk, hogy a versenysportra készítsük fel a fiatalokat.
Kétéves szünet után ősztől újra lesz A-csoportos felnőttcsapata a Csatának, amivel nemcsak rövid, hanem hosszú távú céljaik is vannak.
Úgy látjuk, hogy a serdülő- és a kadétcsapatunk is most is teli van olyan roppant ígéretes játékosokkal, akik egy-két-három éven belül ott fognak kopogtatni az élvonal ajtaján,
és bízom benne, hogy közülük többeknek is sikerülhet majd beépülnie a nagycsapatunkba. Addig is fontos, hogy a fejlődésük érdekében egyre többször edzenek már a felnőttekkel, tanuljanak minél többet, szívják magukba azt az atmoszférát, ami a profi kosárlabdát jellemzi. Izgatottan és kíváncsian várom, hogy hányan és kik fogják megütni majd az A-csoportos szintet.”
(Kiemelt kép forrása: Csata DSE)
