Hajdu János: Utolérhetetlen érzés a fiatalokat képezni

„Most jövök csak rá, milyen jól mutat ez a keretes szerkezet!” – utal a 71 éves Hajdu János arra, hogy kézilabdaedzőként 1975-ben Budakalászon az ifjúsági fiúcsapattal kezdett el foglalkozni, míg jelenleg a Győri ETO-ban a Talent Program szakmai vezetőjeként ismét utánpótlás-neveléssel foglalkozik.

De ne ugorjunk ennyire előre: Hajdu a fővárosi Elektromos SE csapatában kezdett kézilabdázni, és arra sem kellett sokat várni, hogy az edzői szakma felé forduljon.

„A testnevelőtanárom, Tóth Julcsi néni hamar megszerettette velünk a sportolást, majd amikor Szentendrére kerültem gimnáziumba, választanom kellett: dobolok egy diákzenekarban vagy kézilabdázom? Utóbbi lett a befutó, édesapám pedig az Elektromosba vitt Vass Sándorékhoz. Akkoriban az volt a divat, hogy a felnőttcsapat trénerei foglalkoznak az utánpótlással is, nekem Fülöp Gyuri és Zalai Tamás lett az edzőm a serdülőben – emlékszik vissza a kezdetekre Hajdu. – Hamar átálltam a másik oldalra, még véget sem ért az egyébként az átlagnál rövidebb játékos-pályafutásom, már bekerült a képbe az edzősködés: Budakalászon amellett, hogy a pályán is számítottak rám, a fiatalokkal is foglalkozhattam.

És még hosszan sorolhatnám azokat a szakembereket, akiknek köszönhetem, hogy beleszerettem ebbe a hivatásba.”

Játékosként 1980-ban, 26 évesen vonult vissza, attól kezdve csak a tanári és az edzői pálya érdekelte. A fiú- és a leányszakágban is vezetett korosztályos válogatottat, női junior Eb-ezüstérmet, az ifik között pedig bronzérmet ünnepelhetett kontinensviadalon. Az Elektromossal férfi Magyar-kupát nyert, kétszer ezüstöt szerzett a sorozatban, szövetségi kapitányként pedig többször is irányította a férfi és a női felnőttválogatottat is; utóbbival 2008-ban, Pekingben olimpiai negyedik lett. A hazai szövetségben szakmai igazgatóként számítottak rá, több mint tíz éven át női szakágvezetőként segítette a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémia működését. Lassan egy éve a Győri ETO-ban képzi az akadémistákat.

„Más világ volt akkoriban, fiatalként is nagy lehetőségeket kaptunk, hamar korosztályos válogatott mellett dolgozhattam. De a generációmból említhetném Mocsai Lajost is, aki huszonnyolc évesen a Vasassal BEK-et nyert.

Ugyanakkor Dániában, Németországban vagy Franciaországban látszik az az irány, hogy a fiatalabbak is megkapják a nagy lehetőséget.”

Az idén fél évszázada edzősködő szakembernek az utánpótlásban és a felnőttmezőnyben is bőven van tapasztalata.

„Pedagógiai alapon dolgozom, közelebb áll hozzám a tanítás és a képzés, mint a profi versenyeztetés. Nagyon élveztem a munkát a férfi és a női válogatottal is, de amit a legjobban szeretek, az az utánpótlás-nevelés. A fiatalokkal megélhetjük a fantasztikus fejlődési folyamatot, azt, hogy honnan, hova tudnak eljutni.

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég annyi is, hogy amikor reggel hét órakor bemegyek edzést tartani az akkor már a padon várakozó lányoknak, ők nem azon szomorkodnak, miért kellett ennyire korán felkelniük, hanem csillogó szemmel kérdezik: milyen feladatok várnak rájuk? Ennél nagyobb motiváció nem kell. A mai napig elemzem a világ legjobbjait is, számtalanszor tekerem vissza a videókat, hogy lássam, mit és hogyan csinálnak, és amit észreveszek, azt remélhetőleg a gyerekeknek is át tudom adni. »Szeress és tisztelj, hogy szeressenek és tiszteljenek!« – tartja a mondás. Én ennek megfelelően igyekszem a jövőben is dolgozni.”

(Kiemelt képünk forrása: Nemzeti Sport)