Kercsó Árpád: Ha új cselt látok az NHL-ben, másnap már gyakoroljuk

Aligha kell különösebben bemutatni a székelyföldi születésű Kercsó Árpádot, akinél többet kevesen tettek a magyar jégkorongért. A 75 éves szakember nevelte az első A-csoportba jutott válogatott tagjainak jelentős részét, számos klubban megfordult, és mindenütt rövid időn belül sikeres gyerekcsapatot épített. A legendás nevelőedző története Erdélyben, egy kultúrházi állással kezdődött.

„A Ceausescu-rendszerben nem voltunk könnyű helyzetben magyarként. Gyergyószentmiklóson kaptam egy lehetőséget a kultúrházban, talán még színdarabot is kellett volna rendeznem, de addig szerencsére nem jutottunk el – meséli nevetve Kercsó. – Egy óvónénim keresett meg azzal, hogy Csomafalván testnevelőre lenne szükség, én pedig elvállaltam. Nem sokkal korábban olvastam, hogy a csomafalvi srácok nyertek egy jégkorongtornát. Az első napokban már kérdezgettem a gyerekeket, hogy vannak-e hokisok, és természetesen sokan tették fel a kezüket. Aztán végigjártam az iskolát az elsőtől a nyolcadikig. Kiváló játékosok lettek, az ügyesebbeket aztán Gyergyóra vittem. Később, az akkori kicsikből bajnokcsapat lett, román és magyar válogatottak kerültek ki közülük.”

Híre ment, hogy milyen hokiélet van Gyergyócsomafalván és Gyergyószentmiklóson, mindenki a csodájára járt. Kercsó elhívta Magyarországról a Ferencvárost és a Dunaújvárost meccseket játszani, ami hatalmas szenzáció volt, rengetegen voltak kíváncsiak a találkozókra. Ahogy a tréner fogalmaz:

Az akkori erdélyi gyerekeknek semmi nem vonta el a figyelmét, jól lehetett velük dolgozni.

„Nagyon lelkiismeretesen edzettek, én pedig próbáltam segíteni nekik. Szereztem felszerelést, olcsón vettünk botokat. Nem igazán volt költségvetésünk, de nem is kellett, megoldottam, mert jó hokisokat akartam nevelni.”

A román válogatott az eredményes nevelőmunka ellenére sem számított Kercsóra.

„Ki nem szeret utazni? Én nagyon szerettem volna, pláne akkoriban, de nem vittek. A dunaújvárosiakkal pedig nagyon jó kapcsolatom alakult ki, és ők felajánlották, hogy költözzek a városba, tanítsam hokizni a gyerekeket. Örültem neki, elvállaltam.

Kercsó azonnal elkezdte járni a dunaújvárosi iskolákat, hogy felkutassa az ügyes gyerekeket, akiket aztán elhívhat az edzésekre.

„Nyitott pályánk volt, vagyis március közepétől nem volt jegünk. De nyáron is minden nap edzést tartottam. Emlékszem, egyszer Simon Csaba korcsolyával jött a nagy melegben, mondtam neki, hogy ez még korai ilyenkor. Szélig Viktornak meg fehér műkorcsolyája volt akkoriban, de ő már játszott, amikor én odakerültem. Innen indultunk, aztán egészen messzire jutottunk együtt.”

A jégkorongot abban az időben nem igazán támogatta az állami sportvezetés, nehéz volt megfelelő anyagi forrásokat találni ahhoz a szemlélethez, amit Kercsó próbált átadni.

„A gyerekeknek elmondtam már az elején, hogy ők profi hokisok lesznek, és ennek megfelelően kell járniuk edzésre. Idővel minden nap tartottam nekik angol- és németórát, mert ahhoz, hogy meg tudjanak élni később a jégkorongból, nyelveket kell beszélni. Mindenkinek kötelező volt járni ezekre a foglalkozásokra. A szülők látták, hogy komoly munka folyik, és befogadtak.

A dunaújvárosiak hamar ellepték az ifiválogatottat, Kercsó hétéves munkájának köszönhetően tulajdonképpen a saját csapatára épült a korosztályos nemzeti együttes, amelynek a vezetését is megkapta a szakember.

„Hollandiával játszottunk a B-csoportba jutásért, az első öt-tíz percben nem született gól, és mondtam Ladányi Balázsnak, hogy mutassa már meg, mit tud. Bement, egy perc alatt ütött kettőt, a meccset végül kilenccel nyertük meg. Szóval már akkor ilyen szinten játszottak a srácok.”

A dunaújvárosi időszak alatt több évjáratban is talált kiugró tehetségeket, akikből csapatot tudott csinálni. Sokan jutottak el a válogatottig, amihez az is kellett, hogy Kercsónak hagyták, egészen a felnőttkorig vezesse az együtteseket.

A sikeres tizenhat év 2001-ben ért véget, amikor Kercsó a Budapest Starshoz került, amelynél aztán ismét gyorsan olyan gyerekcsapatot nevelt, amely kiemelkedett a mezőnyből. A srácokkal még Kanadába is eljutott. Ezt követően azonban a tulajdonossal megromlott a viszonya, a szakítás után pedig Zalaegerszegen kapott lehetőséget.

„Volt olyan gyerek – bizonyára sokan ismerik ma már, Vértes Nátánnak hívják – akit a szülei Budapestről elhoztak Zalaegerszegre, hogy nálam tanulhasson. Vékony fiú volt, kíváncsi voltam, mi lesz belőle.

Aztán a pénz Zalában is elfogyott, egyik napról a másikra lekapcsolták a villanyt a jégpályán.

„Többet nem is volt világítás a pályán… Ezt követően szerencsém volt, és Ocskay Gábor keresett meg azzal, hogy nagy terveik vannak Fehérváron, szeretnék, hogy vegyem át az ottani utánpótlást. Nagyon motiváltan vágtam bele a munkába, jól is alakult minden. De sajnos a szívemmel lett egy kis probléma, kiestem a napi melóból, közben szerződtetett a klub egy külföldi edzőt, aki szerintem szakmailag nem volt a csúcson. Ez nem esett jól, ekkor mentem át a Fradihoz.”

A Ferencvárosban két és fél évet dolgozott, a 8–14 évesekkel foglalkozott, ám a gyerekek 15 éves kortól máshoz kerültek – ezzel Kercsó nem értett egyet.

„A szülők megszerettek, nyíltan kiálltak mellettem. Azt mondták, hogy akkor maradnak, ha én viszem tovább a gyerekeiket. Ez olyan konfliktushoz vezetett, ami miatt elküldtek."

Az FTC után 2020-tól Óbudán, majd Nyíregyházán edzősködött, az elmúlt években pedig visszatért szülőföldjére, hogy az ottani fiatalokat segítse.

Annyira szépen játszanak, mintha minden meccsen bemutatót tartanának. Engem ez éltet, nem is tudom, mi lenne velem enélkül. A múlt év végén újra megkerestek Nyíregyházáról, úgyhogy december óta ott is rendszeresen tartok edzéseket, júliustól pedig havi három hetet töltök Magyarországon, egyet pedig az itteni srácokkal. Mindenképpen meg szerettem volna tartani a mostani csapatomat is, mert ezek a fiúk tényleg fantasztikusak.”

Rákérdeztünk, mit gondol, mitől tudott mindenhol sikeres gyerekcsapatot építeni.

„Különc figura vagyok. Szerintem hoztam valamit magammal otthonról, ami másban nincs meg. Gyerekkorom óta imádom a sportot, a Népsportot megrendeltettem annak idején a szüleimmel. Figyeltem a brazil, a spanyol, valamint a magyar focit, az edzők nyilatkozatait, és próbáltam mindenből tanulni. És a mai napig tanulok:

Továbbá a tekintély is nagyon fontos: nem mondok el semmit kétszer. Ma már nem kiabálok egyáltalán, de a megjelenésemmel megkövetelem a munkát, a gyerekek pedig betartják a szabályokat, és ez eredményre vezet.”

(Kiemelt képünk fotósa: Mirkó István/Magyar Nemzet)